(Nagy Richárdnak suhanc-korunk halhatatlanságáról)
Közel viszem a gépet, majd oldalt,
és ferdén és fejjel lefelé,
és vízszintesen szinte
áttöröm a lencsét rajta.
Álla holdkráterei még
fontosak lehetnek!
És szemöldöke, a
vörhenyes kőnyergeken.
És a többi oroszlánrészlet.
Jelesre vizsgáztam levitációból,
hogy megörökítsem koponyáját,
mikor beszél.
S elkápráztatva
a szüntelen lebegéssel,
keskeny lábfejem beillesszem
a pillanat résén,
s ott, belül, végre
munkához lássak.
Mindezt miért? Hiszen Fiútestvérem ő.
Vele együtt fogadtam rád, Jövő.
Azt mondta, velem osztozik. És – igen,
az Apám is ő, kőhavú szemöldökével,
kinek keze, mint a mészárszék-kampó.
Fehér mellényes fekete kutyám szűkölt előtte.
Azt mondta:
„A Mátrából nem hoz elő többé a szél se!”
És – igen, az is ő, Apám,
félmeztelen csőlakó, aki
fejét leszegve jön az utcán végig,
kőhavú szemöldöke koszorú homloka sírján,
a magam zsákját hátára vetem,
hogy arcát benne eltemesse,
de a Város: szemébe köp a sarki tűznél.
És – igen, az is ő, Fiam, a tétova-kezű;
emeli bevert szájához csikkét, körömig ég,
s mint Sámson a palotában,
oszlopaid, röhögő páholy, megtöri alattad.
De lehet az? Hihet a megváltásban?
A sárkányfogvetemény
Paradicsommá nő?
Csak túrni kell a földet,
s baromerővel
nemzeni gép után gépet,
törvényből törvényt,
s mint ács a jószagú fából,
ő két kézzel formáz édeni szerkezetet,
legkésőbb
a huszonegyedik század fölé?!
Nagyobb dologra törtem én itt,
minthogy készítsek portrét:
nyakkendőjét kissé jobbra húzzam,
s lámpáimat úgy vigyem rá,
hogy ráncaiból mit se láss te.
Gyermekkorom fele, te! Te börtönálom!
Nem műterem ez, hol körbeugrál képcsináló!
Ez nem bársonyszék a Kék Teremben álló sorból,
hol ruganyos térdekkel tódulnak a vének – először,
s mellképük olyan lesz majd,
mint sétalovaglás a tengerparton.
Ez nem ezerkilencszázötvenhárom,
mert Magyarország ezerötszáztizennégy is örökösen,
ezernyolcszáznegyvennyolc is hideglelősen,
ezerkilencszázötvenhat is gyerekcsontú betűkből fűzve,
ezeréves, hát ezer év is.
Itt van,
mint hegy gerincén lovaglók árnya lent a völgyben,
amit meg-nem-tett István,
amit elvétett Dózsa,
amiről Kossuth csak beszélt:
mint kerék agyába faragott küllők,
összefutottak ebben az időtlen percben,
s tengelyük,
te,
forgatod őket egyre magaddal,
feszítik köréd kerekünk fáját,
előre-hátra, mocsárban ropogva,
berácsoztak teret és időt.
Tehát tartozom még egy vallomással.
Arkhimédész egének pontja kell nekem.
Harminchét év volt és minden változó.
Felém nem fordult hold-arcú múlt és jelen.
Tüzijátéksistergés mögöttem.
Magyarország, Magyarország,
hallottál-e Kosfejű Gaálról?
Fehér erdőn sas ugat csak,
vonszolja vörös ejtőernyőn
az Átlósutcai maga után ott.
Fekete lépte mind hegyomlás.
S ablakába csípett lábbal Cs. T.,
amott kerekedik,
mint fekete felhő.
És harmincöt éve ég
Zeppelin hajója,
(üveg-verandánkból láttam egyszer)
és harminc éve
a kényszerleszállt gép
(s Bábel úr ámuló feje
a trafikablak pántjaiban),
és huszonöt éve ég Tomori,
Erzsébet pilótája,
és kezét tördelő anyja a gépmadár alatt.
(A vadvirág-nyaláb a szomszédba hullt,
de Tomori nem tévedett:
a kiskapu elé zuhant.
Fejénél a villanyoszlop lángolt.)
Csupa hullócsillag ez a harminchét év,
Ikarosz-kiáltozású idő.
Most már a Pont legyen!
E Perpetuum Mobilét sarkából kimozdítani.
Ki akarok menni a temetőkbe:
Kellj fel Ikarosz! Szállj!
Köd alatt tátott aranypofájú oroszlánok:
nem morajlanak már a mélyek.
Behegedtek a szakadékok:
rajtuk vadcseresznye nőtt.
A fiamnak akarlak adni Magyarország!
Itt legyen ő is harminchét éves.
Gyerekszemekben akarom
gyertyáid kigyújtani,
mint egy karácsonyt, hazám.
Itt, belül, akkora teremben állunk, mint a grund.
A falak összevisszájába vágott ablakokban: kész a képtár.
Annyi évesek vagyunk csak, amennyit gondolunk,
de valahol mégiscsak harminchét évesek vagyunk.
Az ablakokban ezer idő.
Ezer Erzsébet.
Ezer Magyarország.
Farkas a megüvegesedett havon.
A Jutadombon viperafészek.
Hangyák Sanyi bácsin.
Ezer idő, ezer idő, agyaggal betapasztott
öleb formájú vékony harang az ácsozaton.
Harminchét év, akkora vagy,
mint a betemetett Kakastó.
Tó,
várom,
míg hullámod összecsap harminchét éves fején.
Igen.
Elszántam rá magam, bármilyen groteszk:
Ő kikel habodból, s a Botticelli-kagylón
ormótlan szőrös törzsét takarva bámul
– Ennyi rossz arc, akár egy esküdtszék! – a part felé.
– Mint vének az iskolapadban! (Röhög.)
Mind, mind az égszínkék színű Ringből, mi?
(Csak sejteni, hogy az időre gondol.)
Rajtad ez itt a delírium Kossuth-díja tán?
Mint láncban az ékkő-sorozat,
a Boxeres les-ütései sorakoznak a pofákon!
És milyen vastag a szemkörnyéki sár!
(És:)
– Őrültek!
Feltöltöttétek, mint ezt a tavat, a szemeiteket!
Mi kétoldalt állunk, osztálytársai,
hüledező csavargók,
miniszterek,
ötgyermekes apák,
szerelmi sülthalak, csődörök,
sarki tolvajok.
Még az is,
ki húsz évig kúszott
Erzsébettől Pasarétig,
most a Tó szélén mezítláb áll,
iszap fekete selyme gyűrűzik bokáján,
lehajtott feje a múlt
szurok kelyhű burája alatt van.
– Olyanok vagytok, mint az összefogdosott pohár!
S te, törött gipszangyal, zsibvásárfi,
pattogzó aranyú költő!?…
– Mit szőrösödik mancsodban az a kóró? –
szeretném visszabántani,
s neveti ő,
mint medve a diófát.
– Nem virág ez. Virágok virága: Tavasz!
– Tavasz!?
Törékeny szó,
hogy nem félsz
e malomkő-állkapcson lebegtetni?
Egy ép gondolatod nem jutott Európának!
Ropog gerincem minden csigolyája, ahogy megragad.
Széles talpáról lerúgja kagylóját, ahogy fölrepít.
Érzem: csapkod az iszapban-ragadt,
hőköl az elhullott-szárnytollú, lúdbőrös sereg.
– Mért csináltatok szárnyatokból mankót!? –
kiáltja, s én:
– De fényesre sikálta szádat a Kakastó!
vágok vissza vadul.
– Húsz éve te folyton csak repültél?
És állunk, mint két hegyi tündér,
mint két toronytermetű mozaik-szent.
A szél elcsitul a lábfejünknél,
a mélyben építőjáték-Magyarország,
s fönn párbeszéd hangzik,
elnyúló szóvégekkel, visszhangosan.
Ő: A nád. A nád virága kezdte egyszer.
Én: Így kezdődik versben a kép. Képben a zene.
Ő: Nem. Így kezdődött bennem a hit. S hitben a tett.
Mint egy költői fogás:
egy szóösszetétel volt a bevezető.
Így hangzott: nádpapiros.
Én: Költői szempontból eléggé gyatra,
így, első hallásra.
De miért nem az ország gondjával törődtél helyette?
Ő: Nádpapiros. Túl együgyű, mi?
Se kép, se zene?
Náddal volt beszegve a Kakastó.
A Kis-Duna.
Nádja közt a félmeztelen barna suhancot,
a napimádót, aki voltam,
remegve felismerem.
Hiába már, hogy rákiálthatok?
Gyere Suhanc, markolj nádba a tűzhelyeken!
Bocskoroddal tapodd tüzüket szét!
Országnyi koldus aranyat éget!
Barma elé veti, rothadni hagyja!
Gyere Suhanc,
emeld ide álmaidhoz méltó öklöd!
Egy suhancnak nagyobb szíve van,
mint egy parlamentnek.
Középre a csillár alá
felhalmoztam számoszlopom.
Még a karzaton ülő lány is,
kinek táskája szemezéssel s unalommal volt kitömve,
fitoshegyű keble közé egy-két számomat beszórta,
csak a miniszter unta végig,
láttam nagyon megsértődik.
Én: Te meg hazamentél Erzsébetre,
kapálni a szőlőt otthon.
Ő: Nem. Jött ekkor egy ifjú mérnök.
A Nap-Út-Gép erejét ő megnöveszti, mondta halkan.
Hívtam a napimádót:
Gyere Suhanc, érted te ezt?
A vékony drótban mamutcsorda itt viharzott.
Sárkányok a házak fölött hét fejüket felütötték.
De az új gép négy sarkába
kipányváztuk valamennyit.
Leigázott sárkányain állt már Szent György.
S a Hivatalból jött egy apró,
gombostűfej-fogta-akta:
„Ön feltalálta,
hogy a víz hűt,
a levegő ég,
üres sárkánybőr csak
ez a kis gép.”
Ne sírj Szent György!
Ez a kukac sárkányoknál veszélyesebb!
Felfalja, ami reménység.
Fekete hernyó, nem könnyű irtani.
Próbapadján mégis a Gép
sokszögletű fejét egyszer csak felemelte,
a kétely utolsó burka is megrepedt azonnal,
s világ kutyája, négy lábra állt.
– Lehetetlen! – szóltak a szakértők,
és nem hitték azt, amit láttak.
Állt amott, háttal a mérnök,
keszeg kis válla rázkódott egyre,
no, Sárkányölő, gondoltam sötéten,
ez sikerült, de hajszálon múlott.
Én: És nyújtózni egyet szőlődbe mentél.
Ő: Nem. Egy házépítő várt a sarkon.
Hazakísért Erzsébetre. Este volt már.
A Soroksári útról szél fújt.
Tervrajzait szétkapdosta.
Megcsikordult a lámpaernyő,
lépcsőházban lányok szálltak
fölfelé egy bálterembe.
A Suhanc meg jött magától.
Hullámhegyen átlesett tán.
Egy jégfalú sípládából
szivárgott a gyerekkorunk.
És ház épült Magyarországnak.
Le Corbusier
róla telefonba mondott himnuszt.
A Suhanc arany hidakon
egyszerre tízfelől küszöbét átlépte.
Az Atlanti Óceánból
nagyszakállú hajóskapitányok
távcsöveztek egyre minket.
Petróleumszagú Pénzes bácsi
azt mondta, hogy legyen áldott,
aki kitalálta.
Ez a ház egyenes beszéd Európának.
Ez a ház ezer év sebét hegesztő pólya.
Ez a ház a világra nyitott Ablak.
Ez a ház beton és üveg Concerto Grosso.
Én: Aztán jöttek a fekete hernyók.
Ő: Aztán jöttek a fekete hernyók.
Az ötszörösen főszakértők.
Bársonyszékek kerekeken
szétgurultak: mélyük morgott.
Megjött a Vő s az Uram-Bácsi.
S Valéria, a réges-régi:
egy öregasszony lánynak festve.
Jött Lágymányos és Árpád Hídfő,
és téglagyárak mindenhonnan;
s a múzeumi díszpárnáról
a balzsamba tett tégla hátán
ágaskodva ér bokánkig
a Körpecsétek Kezelője:
„Amíg ez a
pecsét kék itt,
addig fiam
itt nem épít!”
Csak álljunk feje vételénél!? –
ráz vállon a Suhanc vadul.
Mitől bűzlik fej itt és farok,
szemükbe inkább az igazsággal!
S a lendületnek ormán égve
(bár tudnám újra kimondani)
így szólott ő a sokasághoz:
– Telepítsetek téglagyárat!
S emeljetek sok kicsi kunyhót,
talpig magyart és romantikust!
Nem osztható mindenkinek szét
ez a kevés Huszadik Század!
Védjétek meg nagyapánkat!
Gyöngéd, feudális kis szakállát.
Tekintete átüti a lencsét.
Képzelj toronytermetű mozaik-alakot.
Megfeszített álla vakító dühe fénylik,
vörhenyes kőnyergén szemöldöke
és a többi oroszlánrészlet.
Virágok virága nagy bütykös kezében.