A sivatag dűnéi között is
a lámpaszájú lányok vigadnak.
A jég forradásaiban is
a jegesmedvevad lányok laknak.
A tengerpart ágyúcsövében is
egy felöltözetlen lány a hadnagy.
A hagymasor esőágyúin is
Soroksár fölött fürdőzést csapnak.
A feleség szoknyája alá is
hosszú szárú tüskés rózsát raktak.
Kivilágították szájukat is
– szemük nem! mint hálóját a paplak.
Kontyuk alá dugták ama tűt is,
melyért kész vagy szétszedni a kazlat.
Csókkal lábujjhegyre felhúztak is,
aranyszínű cipőbe bújtattak.
Ó, volt már néked könnyebb cipőd is!
De nem láttál ennél okosabbat.
Hogy tudta még a cipőd orra is,
mint rózsás malacok, hol hasalnak.
Fehér fogaik zöld levelet is
– mint szép, hűvös csontod’ – ropogatnak.
Adtak végül egy mély templomot is,
szentek közé, bizony, beugrattak.
Hentes kampóján nyers orjával is,
horgukon imáid úgy akadtak.
Kulccsal, fejszével, bakkal holtan is
szakállcsigáik leszaladtak,
de lábuk bütykére omoltan is
sárga sátrat ott lányokra raktak:
zúzott nagy térdük árnyékában is,
mint kósza folyondár, nők kacagnak.
Rongy lett aranycipőd zsinórja is.
Szent marok közt majdnem szétszakadtak
keskenyorrú arany cipőid is,
de bütykük belőle kidagadtak.
A sivatag arany dűnéi is
fénylettek róla, s két kopár ablak.
Onnan egy hántolt fa aranya is,
tűz-színe hegedű-derekaknak.
A hullámok cápafogai is
márványzó nőidbe nem haraptak.
A fűrészek lágy rekamiéi
egy közülükvalót elringattak.
Lúdbőrnyakú, kopasz keselyűk is
mindig aranycipőket akartak.
Mezítláb tudtál csak elfutni is.
És eldobtad, amit neked adtak.