Látcsővel fordítva nézett épületrész
a távolság alagút-szájában ragyog.
Megvakultak öt nap alatt sorra, a méz-
színű szakállat eresztő faablakok.

Van egy út, tudod, a főlépcső-mögötti,
hová a kerten át csak szomszéd lámpa süt.
Most néhány lépcsőfokán a mindig félre-
hajtott ágak pihentetik az ágyneműt.

Nincs elhagyatottabb az üres gyepágynál,
amit a fekete fák alatt kerülget.
Nagyanyám foszló, fehér ruhája sárgáll
a fény foltjaiban, míg virághagymákat ültet.

Nem ajtó mögül lépett elő. A palák
egérszürke lejtőjén sétált a tetőn.
Megörökíteném, úgy forgatta magát
vidám koronájával, ha lenne még erőm!

Mint szárnyát törzsére vonó bogár, jön-megy.
S mint akit napnál messzibb sugár cirógat.
Ablakunkból a vihar sűrű moszatját
félrehajtja, úgy kémleli az alvókat.

De az ágy vetetlen. Néma takaróján
az utazás lázában maradt valami.
Csak magányos Tavasz képe néz a falról.
Összenéznek, és nevetésük hallani.