A ház fala szél,
teteje úszik fölötte,
két tenyér sötétség.
Az óra benne mindig összevissza jár,
és összevissza üt,
ablaksora örökös órabongás,
a negyedórák gyermekvesszőzések,
valaki követ visz a hegyre,
válláról leejti,
keskeny heverőd lábában megáll.
Fölülsz. Ablakodra bámulsz.
Redőnyével a tengerszint alatt van.
Fecskehajók úsznak odafönt.
Légtornászok salto mortaléja
arany bástyafok köré feszített azúrban.
Kanárilepte fák bóbitáin túl hullámvasút.
Meredek kanyarban lesben áll a rosszposztó tenger,
szíve szakadékát hullámtornyok gyémánt zsabójába rejti.
A gépkezelő tekintete
megrepedezik, mint a sült krumpli
a levegő alsószoknyáitól,
s a nevetés májusfái alatt észre sem veszi,
hogy a tengertaréj félretolta a sínpárt
s a gyermekekkel megrakott kocsik
a Nap kitátott szájába robognak.
A bíbor kárpit közén egy óra áll,
arany zsinórok végén rá bojt tekereg,
mint rácson át kilendített oroszlánfarok.

A rézharangra kiöntöttek három fölfújt angyalt,
rézmosolyuk majomfintora még látható.
Mikor a vékony rézharangnyelv
sebesen kongatni kezd, mint párzó disznó,
a számlapon a nagymutató ráborul egy szikár számra,
s mintha bomba robbantotta volna fel a percet,
az óra alatti tér üresen áll,
mint merőleges sugárzásban a sivatag.
Fölállsz. Az éjszakának ismét kutyafeje van.
Morgása kitölti az ablak négyszögét.