Az Átlósutcai néha feláll,
s a fekete antilopcipőorr puhán behatol
a lakkfényű Ikonoszauruszba.
Ám Artemisz az IL 18
szarvassá vált szélörvényét megülve terem itt,
s a hosszú-vékony-barna-rózsaszín-erős-hűvös kéz
ezüstfestékben hempergett csókaként esik a szakállnak.
Ezüstös őszület – terjed a pofonok csókja.
Az erdőárnnyal teli szemrés előtt
forgószél-búgócsigán emeli
hajsátra fölé
kupoláját szombat,
lábainál mennybemenetelt rendez
egy pincéből szökő léggömb,
s az Átlós utca négyszöge fölött
tengerkék inge a téli fű hátán seper még,
mikor az éjféli órák üvegütése
átszegzi
a madárbegymeleg alvilágból felbukkanót.
Egy percig az időtlenség arany teknője csobban,
krúgatnak s totyogják körül az ég kalózai,
vakkantva enni kérnek sasok és repülőgépek,
tengerszoroson a Hold átpörgeti karikáját,
és minden égtáj felől az egymáshoz futó lábak,
a levegőszínű szárnyak egymáson dörzsölődnek,
sötét hegy mögül kibukkan a fehér viharfelhő,
gyöngyöket görget le torkán a cserjés szél csörögve,
a Hold arcnélküli fehér maszkját az égről lefújja,
míg holdcsatakos, kamillaszagú combja
az Ikonoszaurusz feneketlen rekeszein átég.
Az Átlósutcai
a vékony csíkú torreádorszabású nadrágban
nekivág a kagylót öklelő haboknak,
vitorlások rohannak egymásnak a láthatáron,
a káprázat fehér mészkőszikláin lángokban állnak a létrák,
a tornyok beleverik az égbe trombitáik,
s Mindnyájunk Anyja,
vakon és félig bokáig a tengerben áll,
s a kicsiny ördöggolyó-koponyából,
mint mentőautón jajgató lámpás,
négykézláb bukdácsol a Lélek a Fiú után.