Mária. Istennév.
Leheletfészek.
Gyertyaláng-könnyű hajladozású á, i, a.
Rózsák húsából rakott csigalépcső.

Gyermek eszterlánc-szédületével,
őzrohanással és a tigrisekével
körbe-körbe Nap-palotádat
kerítve-fonva
hoztam a hírt, hogy
üdvözlégy Mária.

Láttam fölfelé futó folyamot,
deltáját fönt, fönt, lehelet-ködön át:
lábad utánozta a liliom
sápadt aranyszár vonalát.

Holnap folyód kétfelé válik.
Nehéz vörös falomb az ágya.
A kert fellobbantja kinyílt dáliáit.
Hajam rádbomló sziget virágzó nádja.
Cirógató ujjaidra,
golyó elől menekülő vadlúd,
hullok ujjaidon át
folyód deltájára.

Villan csuklódon a kis lánc.
S szád sarkából a hosszú szárú öröm
– gamin fogad közt egy szegfű –
sötéten is villog, hosszan és külön.

A Dunáról seregestül
törtek válladra a szelek.
Alkonyat volt. Szőlőszemek
üveghusán néztél keresztül.

Könnyű voltál, mint egy szegfű.
Testtelen már, mint az árnyék.
S repültünk, mint fecske száll. Két
villanó és sebesröptű.

A villanytűzhely fekete-fehéren.
Fönn a lámpa, mint egy főkötő, amely
alól asztráltan old kereket a fej,
fénylik itt kopáran, telten s egészen.

Lavór, viaszosvászon, kandi rézcsap.
Piros fazékban a krumplimaradék.
Merev egyéniség: sápadoz a szék.
S lábam előtt te: illetlen és szép vad.

Úgy léptem át küszöbödön
tudatlanul, virág mögül,
mint gyermek egén sárkány röpül.

Mint közös törzsén két virágág,
ha széthúzták, s most elengedik,
csapódunk össze reggelig.

Leszállt a muzsika, mint bukó
Naphoz késői madár.
Jöjj! Odakint, feketült kertben
egy fekete szarvas áll.

A bádogtetőn két hegy táncol.
Hetek óta lessük a cirkuszi revüt:
zölden, feketén hancúroznak,
átszökell fölöttünk óriás tömegük.

Ez is strand – magnómuzsikából, hosszan
az ég partján. Ahogy a csónak csusszan,

eloldódik már a fák kék korongja,
s mintha evező szíved ott bolyongna,

a tested fénytelenséggel megtelik.
Ez is strand! Csöndszínű hold száll reggelig,

mint part közelében elhúzó hajó,
és megfejthetetlen jeleket adó

sugárzása gyümölcsöt érlel: békét.
Nézd az utolsó lámpa fényszegélyét:

ez is strand… Vagy két ember nem közösség?
Mint karóra rózsát, hozzám kötözték

lelked. Nézlek. S ez jut eszembe rólad:
a sötét táj olyan, mint az alvó vad.

Te angyalerejű! szerelmed letepert.
Görbehátu hegedűkön ijedező zene lejt.

Vak ujjhegy-tapogatásával szeretlek.
Mint aki szakállát lehasítja s táncol szeleknek,

de lába repedezik: kő-láb! csak ropog.
Feléd ha visz: selyemremegésű titkokat fogott.

Ült eddig rózsaszín kőlapú hegyekben.
Isten hideg sugarával ült ő átszegezetten.

Fehér hátán gyapjút nevelt az égi hó,
és a jelen csend, s a Szarvas Múlt: forráson ivó.

És a jelen csend, és varázstörés ha tört,
belépő ablak négyszögében ömlő almafa-zöld:

zuhog a gyümölcs! dobol! kemény husa: vas!
Sistergő alma-bolygói közt páncélt hord a Tavasz.

Zuhog a gyümölcs – vashéju aranytojás,
repedezése madarak kelése, tűzpattogás!

És a lángok, a lángok, a griffmadarak,
a lángtollú madárhad kel, szaporul, énrám szakad!

Zuhog tojásdad, óriás szemü szőlő, reped!
Madarak, madarak számból kikapják énekemet!

Vak tapogatásával nyúlok közéjük,
madárkacagás, hallod, madárkacagás zenéjük.

Puha tolldzsungel – valamit hozzám rántok –
gyöngy cseng. Oboahahota. Csengő csodálkozások.

Szemhéjam tolluktól hirtelen kigyullad,
karjaim ideges sápadt kölyökké soványulnak,

ujjaim kopókká, finom szimatú agarakká,
szám ittas ó-ja piros léggömbbé – bontsd hajadat rá!

Arany liánjaiddal kötözd meg röptét!
(Hát téged nem vernek át ezek a tűzvető körték!?)

Szemhéjam kigyulladt. A tűzön át hegyek
olvatag nehéz harangokként felém billentenek.

Mint kisfiúhang halott katonák fölött,
hívó, könnyű ezüstre vetköződnek le a rögök,

és mint kisgyerekhang a temető fölött
(és mint lakatlan bolygón fénynyalábú üstökösök)

átiramodva letepert éveimen,
szemedből új Föld, az elvesztett éden fénye üzen.

Tegnap Gilgames angyalt ölelt – kihasadt a párna:
kavargott, zúdult nyakamba a hó.
Az 51-es
még Kőbányán beleütődött a meredt sorompókba.
Csak álltam és áztam, és befelé néztem,
mert te ültél belül,
s a zsebemben úgy szorítottam tenyeremhez ujjaid nyomát,
mint kisfiú a nagyon megkívánt madárfiókát
– érintésed árama hátha elrepül a hóviharban!
Befelé csókolt a szám, hisz’ belül
lábujjhegyre ágaskodva, édes húsával tapadt rá a csókod.
Mert te voltál belül.
Rajtad az a különösen felhasított ing
(törékeny ködből és nevető habból szövött,
tudod, ahogy a kirakatban láttuk)
s az imádott lábon papírvékony, hófehér saru.
Kagyló alakú díványon ültünk,

s később, mikor egymás szemében a jövendő filmje pergett,
egyszercsak megszülető kisfiunk arcával fordultál felém,
én lehevertem eléd, mint a medve,
ki megtanulta a táncot,
s te földhöz kötöttél első gömbölyded szavaiddal.
Leigáztál és megigéztél.

Szeretlek. Nélküled nincsen levegő.
Nélküled az erek folyóin baljós jéghegyek.
S a szív dobverőit a Semmi térdén veri szét.
Hogy mint lukas hatos a rángó zsinegen,
peregni kell, peregni folyton a rémes űr miatt,
s az Ördög búgó húrja döf,
hogy üvöltő vízikerékként,
húsomba ragadt sebes hiányoddal,
az ő malmára hajtsam a vizet.
Nélküled felhasított, megrablott mellkas vagyok.
Az egymáshoz elfehérült kínnal igyekvő bordák.
Mint a fejjel lefelé álmodó denevér,
védtelenül csüng róluk a helyed,
csüng, fénylik a sajgó üresség.
Üveggé-dermedt szegélyű zászló,
kígyóhullámzás lepi a pőre csontokat,
s mint halott kislány szétmosott haja átvilágló víz alatt,
meg s meglobog.

Szeretlek, értsed, mint jácintcserjéjét a mell – a tüdőt!
Szeretlek, mint a mindenünnen összerohanó
millió ér az egy szívet.

Szerelmem nélkül én nem vagyok már.
Az ember szívével muzsikál.
A szónak te vagy az ajka.

Kutya szájú, ijesztő est – aranygalléros délutánod hová tűnik?
A Nap aranyzöld nehezéke parázzsal telt labda, lecsüng.
A hűvösség kékselymű léggömbjén még ideintnek a tört nyakú gitárok
s száll, száll, ó, száll az egünk.
Már puha, didergő koromsötétség körém kavardul.
Nehézvérű repedésként csak egy-egy ablak mélye lángol.
Vacsoracsillag libeg púpos háztetőre
s lábam alatt üveg fagott jajdul
egy széthasadt virágból.
Nélküled az est erdő farkasokkal.
Mély erdő és halál.
Veled az esti park: füvek búcsúja, göröngylakodalom –
viráglacikonyhán pecsenyévé pirult kicsi bika
arany illata száll – s fénylő szilvák meredő kacson.
A lámpák! a lámpák! feketén csavarult rudakon holdak – neked
ágaskodnak a bokrok indái közt e kopasz furulyások,
neked hullnak, mint tündér káposztafejek.
Nélküled az est tó alá bukó utcái úgy bugyognak!
A temetőkapuk úttestre kilódulnak, mint a kezek –
sózúzmarától rideg karmok álomüvegek mögül úgy
csikorognak, hogy a sírás körvonalukká mered.

Meztelen aggastyánként a vénhedt Homály
málló bütykökkel áll szótlanul.
Az Idő vakolata egyre szitál, esik.
Ha itt lennél, varázsszerünkkel kenegetnénk avas térdét,
horgas állát,
s kéjes tüskékkel
csiklandanánk válla pereceit.
Ha itt volnál – figyelj csak! – a marka is szelíden kinyílna.
Ujjai ágyára vadgalambpár fészkelne – s ott megülne.
Mint kislányra ujjongón megnyitott kályha,
gyermeknyi fény sötétből kinyílna,
játszó meleg meglepne, szívünkre repülne.

Fehér a föld reggel, ijedtében sápadt.
Ágak zúzmarásan kihűlt tündérlábak.
Szép csípőjük, keblük még kereket oldott,
varjú cipel csendet, nyílnak a fagyboltok.

Csigolyánk közé csen hószínű nyilallást,
cserepe szánkon át negyven fokos parázst,
fázik a rossz idő – ó, mi is didergünk,
hólyagos lázú tél kiverte a lelkünk.

Ébred kedvesem s piros selyemsüvegben
a hólyagos ablakot ahogy megnyitná,
szép, vakító sárkányok pukkadnak széjjel,
s kezem tűlevelű nevetést hajít rá.

A téli éj zöldell, mint fiatal falomb.
Jégcsap pengéjén sikos muzsika zöldül.
S mint fiú ezüst furulyáján egy galamb,
faun-nyulánk, víg fenyőszál mielénk ül.

Inog a ház. Mint a levél, nő a cserép.
Ó, már egy-egy tobozos ág is látható!
Mint sülő kukorica, úgy pattog, nyílik,
s csillagaival a fenyőre száll a hó.

Amikor a kútból fölhallatszik
a visszahulló vízcsepp, mint egy csók,
fejjel lefelé a Hölgy utcában
szállasz, pillangó hajad belelóg.

Még néhány nap a huszonkilencből s a harmincadik
év hull elém, mint májusra a hó. – Félsz? Nézd, hogy vakít!

A kürtszó hegyeken át, házatok kék csúcsa mögül
– tüskés ág közt fennakadt gyenge bárány – nem könyörül.

Hajukkal fákhoz kötött tündérek nyitott szemével
nézek én szembe minden éjszaka: fogoly reménnyel.

Madárijesztő, mit szélvihar karóig fosztogat,
aranytopázú Élet, ne hagyjam el a húsodat,

mikor testem teelőtted, majd omló fehér torony,
tárt kapuval földre omlik, s jön át rajta az Iszony

áttetsző vállú táncosnője, és cimbalomverő
szolgái piros frakkban: „tálalva van a temető…”

Rosszat hozva sírva-ríva kuporognak előtted,
koporsómban nő a hajam – nem vágatom le többet! –

nő, folyik, könnyként gurul, ahogy a kisgyerek zokog,
a rögök benne törülköznek, s te hiába fogod,

siklik, ömlik, zöld színű mint a fű, sárga mint a Nap,
egy rózsa gyökere közt lobogva fel, göröngyre kap,

(a szellő éppen ott guggol) s diadallal széttekint,
mint tavasz, friss ibolyaszemünkkel, föld fölött megint.

Mert nem hiszek halálban én már, ki haltam annyiszor,
vak szemű élet számkivetése hiába tipor.

Mint édes vízzel a kút, add, belőled telitődjek,
bennem sok a halott bárány, de szemem be ne födjed:

szívem tele megkötözött tündérekkel, kik nyitott
szemmel nézik, hogy ég a lábuk! – ej, hiszen te tudod,

tudod: minden évünk öldöklő út új kínpadig.
Remény zsákjába varrva mégis, itt a harmincadik!

Gyermekké tesz, ha olajsima szód hív.
Úgy hallgatom, mint rég a konyha-ködben
a vájt fateknő puha fáján a víz
tündér csacsogását, amikor fürödtem.

Éj van. Mint nehéz üvegfüggöny, a hideg
hosszan csörömpöl szét, ha vállam löki meg

és cérnára fűzött gyöngyként a hátamon
pereg, patakzik – jaj, nézd! – jeges ága fon.

Ó a házak!… rajtuk át a kapuárnyak
didergésükben ringatózássá válnak,

míg láthatatlan lábakon, de fehéren
nagy, szelíd ködállatok viszik serényen

az egész utcát. Csak egy-egy feslő ablak
fénye teszi, hogy szép szó, még kimondhatlak.

A férfi szerelmeséhez megy. Éj fogad.
Mint a kőlap, konok négyszög a gondolat.

Mondják, volt férfi, ki kardot vitt magával.
Tűztulipánt. Telt csacsit angyal-iával.

Ki tengert. Gyöngyház-korlátú hajót… s kerek
tálakon cipelte a rettentő szivet,

földjét, amelyben szunnyadt féreg és a mag.
Mint a kőlap, konok négyszög a gondolat.

De akinek hólyagos tenyere csalán,
és keserűség füstöl nyelve parazsán,

kinek lábnyoma kővé vált korom – s hideg
sújtással a harmincadik év üti meg,

mint lándzsahegy, amit egy kéz még visszatart,
de azért jelzi már, hogy fog lecsapni majd,

se kardot, se tűztulipánt, se víg iát,
csak bűnöket visz: medvebánattal imád.

Mert akit anya szült, születésre vár még.
Megnő, mint a medve, bús lesz, mint az árnyék.

Vermet ás, kést hegyez – öklét csüggve ejti
(néha a magasból muzsika belengi),

téli vad. De hómezőn, mikor a jég zeng,
rátűzöl mint csillag, te, derengő szép szem.

Nem időben, téren át, sugaras éj, nap
hullámzásában álló emlékezés vagy,

öröktől fogva, hol egy az ég s a lélek,
iszonyú teleimen át hordott méhed.

Bordó vérhálós sejtpalotádban ringtam.
Én ezért mosolyogtam az ordas kínban.

Tudtam kések metsző fokain töretve,
tejes csontjaim alakulnak öledben.

Rózsaszín bolyhos tengeri csillag! Napágy!
Mint aranylombtenger közepén friss faág,

én tebenned álmodtam meg életemet.
S mint kövér aranycsigát kisfiu vet,

álomi jeleket remegő ecsettel,
így szórtam tele én életem neveddel.

Rejtettelek néha magam elől – tudd hát.
S elborítottál, mint láng a csipke bokrát.

Kioltottam néha szemeimet – s köréd
vakító fénnyel simult, szétszállt a sötét.

Ábécé előtti szerelmem lesüllyedt
képe, te: te kötözted eggyé szivünket,

mert jobban, mint ember szivével a mennybolt,
lényeddel összenőtt lelkem mindig egy volt.

…A férfi szerelmeséhez megy. Szárnya fagy?
Sohasem voltam még kimondhatatlanabb.

…Hajnali négy. Fekete a kert. Szótlan a madárhad.
Mélyhangú dobszó szakad. Esik. Álmaim áznak.

Látod, mérges-zöld, vastag levéltenyerek mögé rejtik
arcukat a virágok. Reggel lesz. – Majd úgy felejtik.

Pacsirtadalból font reggel. Alma illatú világos.
E folyékony üveg-tengert veszi az ég magához.

Az ágyáson, hol éjjel a könnyű kutya futott át,
mintha gyémánttal sózták volna, esőcsepp-kocsonyák

fénylenek, s hogy zsugorodnak! Egyre több lesz itt merész:
a Nap megindult hullámvasútján szökik az egész!

Szikrázzatok le rám a magasból, a ház fölött, tovább!
Gesztenyefánkon felépültek a virágpagodák.

Tizenkét emelet zenéből, még feljebb, a fészekig!
A rigó megszólal. Csipegeti az ég széleit.

Felépült bennem is a mai nap: huszonnégy emelet.
Ágaskodó lábujjad a padló – kezed mennyezet.

Életnyi talapzat, tetőzet: mindenen átsugárzol.
Mint levéltenyérből a kehely, mindenből kilátszol.

A friss útból, ha a végén kátrányos vasszekér pöfög.
Bordó stráf ég a kövezők trikóján, tűzből kötött.

Téged foglalnak ott a földbe, s a kőből kibontanak.
Holnapra már a régi út porából mi sem marad!

Semmi! Semmi! Fut a hajnal, fut a friss szájú gyerek-Nap,
fitos farocskával billeg, ilyen feleletet ad.

Te tanultad tőle a hitedet mondd, vagy ő utánoz?
– Semmi! Semmi! – Sziromhajtó májusi szél kiáltoz.

A szélből is te kiáltasz – te jössz a gőzből, mely szakadozva
ereszkedik a kövezőkre, az új kőlapokra,

az ujjongó lángból s a kátrány kesernyés illatából,
a kislányból, ki félve az új úton keresztüllábol

kannával, kék szíjú szandálban, mintha a mienk volna!
– Hány részlet szövi rám lényed egésszé ágazódva,

hogy este, ha alszik a kövezők kocsi-kalyibája,
s didereg az út: hátha nem épül tovább ruhája

a kék-közepű tócsán, hol kocsik gázoltak keresztül –
hol kinyilazott, vak lámpák a Hold alatt restül

szoronganak, és megkérdezik, hogy kigyúlhatnak-e még?
Sár lett az orgona, veszem észre, míg megyek feléd.

Fáradt vagyok s meglátom, lám, a vaskapu szárnya törött,
hogy a szőlőlugas roskad! S mint kibe penge döfött,

tudatomig tör mai hibám, millió mulasztásom –
de te várj, hajolj rám, mint kövezőkre hajlik álom.

Te várj, csak te várj! Rám hajnali ég erejével borulj!
Elaltattad a sötétet, fölkelő Napom, bíborulj.

Hűvös rőtszegélyű foltokkal a nap
kirakta díványom körül a falat.
Kicsit fakó – egy kicsit tréfa csak:
ringok halványrőt gyümölcsei alatt.

Nem először ringok! Mind édesebbek,
mint a kéklő hús-vér szilvák lehetnek!
Buborékfújó gyereknek felejtett
gondolataimra fénylőn lebegnek.

Amíg az ajtó megint nyílik, s Ő lép
helyetekbe szép, napból való körték,
hogy vágyódó arcom ráncát-redőjét
gerezdnyi ujjai újból befödjék.

Zöld zeneút, zöld lomb-alagút elhagyottan.
Mozdulatodra mint a tűz, illata lobban.
Mint a gáz, homálya elömlik, s a levelek
bogárral telt uszályként úsznak arcod felett.
Közeli vízszag. Öreg folyondár alatt ház.
Meglazult dróthálón a sápadt komló hintáz.
A bodza fejlett ernyője feszül. S nyomtalan
a föld! – vad, keserű-édes aromája van.

Mámorító titkát őrzi érintetlenül.
Érzem a csend léptét – elsiklik – árnyként elül.
S minden így marad. Védik lombok, zöld madarak
kék gyerekcipőd csöpp nyomát – gyermekkorodat.

Édes. Sűrű. Egészen sárga,
mint falun a vaj.
A zizzenő lágy női ingen
zavartan bíbelődsz foltjaival.
Hogy megvékonyult a bőröd is!
S nyakszirten a haj
és szép és sűrű szemöldököd
sűrű tejből nőtt ki indáival.
S a szemhéjad most azért feszes,
mint a szobrokon,
mert finom árnyú szemed tejjel
teli, ha pillantásod felfogom.
Az ajak duzzadt állatkái
tejjel laktak jól.
Most alvó szuszogásuk hallom
e betelt szerelem csókjaiból.
Combod szára most tejtől duzzad,
mint Léger képén
a gumi- s kályhacső-tagú nők –
nem láttalak ilyen szépnek rég én!
Ó, te eleven kincseskamra,
gyermekem anyja,
sűrű, sárga tejjel szent edény,
Mária-Anna.

Egy csorba kövön írom ezt neked.
Kövön, melynek sebei vannak és néma muzsikája.
Kő, de rá lágytalpu szurtos gyerek
szökkent az imént még. Most ő a kemény kő puhasága.

A kövek, a versek mind egyformák.
Mindegy, hogy szerelmek hideg ágya s csupa rózsaredő,
vagy csavargók érdes zsámolya ő,
formát nem bontó, ércnél keményebb csönd, tárt bogár-tető.

Tőled távol e magányos kövön,
míg napsütés szikkadt bozótján vágyam utánad kutat,
vörös napszállat vérzik a füvön –
magányosságom némán is szétüvölti hiányodat.

A fűbe mosott fogsorú hullám
hömpölyíti utánad egynapos kínom, terjedve nő.
Zöld mérgű, eget borító burjánt,
hiányod rossztevő cserjéjét fonja körém e kő.

Gyűlöletes az eleven emlék!
Mint a levágott kézfej a tőnek, visszafáj.
Tegnap és holnap egyaránt nemlét.
Nem akarom, hogy elveszíts! Nem akarom, hogy rám találj.

Azt akarom, hogy megálljunk.
Belőlem, mint tűzszekérből a kerék, hullj ki mozdulat.
Tűz- s tengercsiszoltan álljunk,
mint akik megtalálták két felüket – magukat.

Másfél órája várlak, mint akinek megígérték.
Kirakom magam köré, mint vándor a ráncossá apadt batyut,
e félig kialvó, didergő belső alkonyatot,
a kiürült fürdőház iszonyúan hideg vízszagát s kékjét
a fakó medencéknek. A ponyvákról leperegtek
a nyár víg csúszómászói, a bordó stráfok,
laticel bélésüktől megfosztott fehér székek
megtorpant pózban guggolnak, mint a nyírt lábú kutyák.
Az előkészített futószőnyeg göngyölegébe
valaki belerúg, széklábak közt vérző ősz terjed,
a semmire csatolt színes saruk mind leugranak
a hosszan végigzuhanó piros tetemről.
A tolvaj képzelet egy alakot lök rá tétován,
s ő elindul az őszön a szoborhátakat
kerülgetve egyre, át a női azúr napozón,
az elhagyott hintákat bebugyolálja az árnyék, és a korlát
amerre egyre sűrűbben ereszt gyökeret, messze,
hol föld után víz jön, s a vízen néhány koraesti csillag sárgul,
ott, kihull a képzeletből. A szőnyegen szél söpör.

Mint akinek megígérték. Készülök napok óta.
Harmincnegyedik éve. S a tolvaj képzelet mind ügyetlenebb.
Kirakom magam köré, amit ad. Itt a fiam is.
Megmutatnám a lágyékát neked, a gonosztevő létezés
ha kifeszíti a száját. Lepkezabáló részeg
az öröm, fehér botját elhagyva tántorog át életemen,
de fülébe dugig döfi tehetetlen ujjait,
ha e soványka ráccsal kerített ágy elé vonom,
ahová visszavárlak, mint a medencék a nyár vizét.
Irgalmasságod add nekem! Erre szorulok.
Kegyelmet kérni várlak itt meg Szépség, őfölötte.
Csak azt, hogy oldd a görcseit… Tegnap este egy bél, kíntól űzve,
mint kígyó, a has fészkéből sziszegve elszabadult,
le a herébe. Majd a kés ejti el. A tilosba tört
célszerű résszé szelídül a műtő tükre alatt.
Lehet. De egyre ügyefogyottabb képzeletemmel,
ha az elmenekült szelíd évszakok után várlak,
belőlem ez a kép pereg ki egyre, mint a kukacos borsó:

Fiam ágya. Az éggé kövesült ég fölötte.
Kín, amelynek nincs miértje sem. Az isten nélküli magány.
A kiürült fürdőház hideg vízszaga.
S csillagszemei kékjének értelmetlensége.

Mikor a muzsika este odazárt magához
s a gépszobában a nehéz szagú gépek
köldöklámpája sugárzott csupán,
hazavittek a hegedűk, s a kürtök
kutyamancsa megkaparta ajtód.
Két ütőszerszám felébresztett,
felültél a sötétben,
azt hitted, váratlan megérkeztem.
– Csak nincs valami baj? – megtapogattál.
Mint két tétel közt a várakozás,
olyan volt, amíg elaludtál
kitakart vállal, félmosollyal.
Olyan voltál, mint egy
könyökben elhajolt üvegház
az éjbe mosódott kertben:
derengő belső fénybe vont
a meleg álom.

Fiam elment. Csönd lett: légyfogó bura a homályban.
Kifáradt foglya, alszom a csend cukrán. S megszólal a ló.
Énekel, majd farkát föltornyozza. De Peti nincs itt.
És lassan kiütközik a sok kopás. S hogy fából való.

Ébredése észrevétlen.
Tükrözi hűvös szeme az ablakot,
mint a sötétkék váza.
Siet.
Cipőt pucolok,
kakaót készítek neki,
farkasbunda-vastag szoknyába rejti
a kis csípőt.
Ajkán rúzs,
dühösen púdert nyom makacs pattanásra,
hopp,
fejébe nyomja a totya
cilinder kalapot.
Keskeny kezében
fekete nyelű ernyő.
Nyakát csókolom meg,
arcát nyomja az enyémhez.
Fiunk szuszogva alszik.
Fut, de
tekintetét még visszadobja
(mindig magához ránt belőlünk valamit).
Sál helyett,
Peti dundin könyöklő karja
úszik a vállán.

A helység öreg tündérei
keblük repedező dióján
összébb vonják a félhomályt, míg
sorfaluk közt csak búvik hozzám.

Ó, nehéz irkákban szárított
fodormenta-árnyékú nénik,
kiveszik kezemből zizzenőn,
kísérik ki a tenger égig,
a kémény füstjéből szőtt mellény
alvó holdfénye rajta, végig.

Kőkereszt alatt vadak gyűlnek,
piros farkuk fölkunkorodik,
keresztlábon fogat sikálnak – –
s a farkasok néznek utána,
piros sáfrány leng hósapkáján,
tereli a hegyek hajóit.

Nem is kell más, csak nézni innen
a zöld fejékű ablakon át,
ahogy a hóból gyúr egy kutyát,
s az behajtja fejét az ölébe.

(Az első kép ez, amit láttam.
Fogódzott fönn az égszegélybe.)

Nappal, éj közt sebzett pompa.
Kialszik a lámpa lopva.
Mikor a csönd szóba fogna
vonat töri darabokra.

Fölül a Hold olyan vékony,
csillag pléhe peng a szélben.
Nádszékében ül a macska,
süllő-csontváz az ölében.

Százhúsz évre ide Pákozd.
Magas fűben halas váza.
Ha fiam hajt fejet fűre,
behajlik az ágyúzásba.

A százlábú villámgyors bóbita-lábait
szétcsapja a hófehér fürdőszobacsempén.
Fiam szuszogva alszik, mint angyal a viperafészken.
Magasabban, mint a kivilágított kapu szemöldökfája,
állok mészárló sárga kötényben,
hideg kék szememet bepettyezte a féreg világnyi vére,
befröcskölt szemmel nézem az ágyunk,
ott fésülködik társam,
a mindig tizenhárom éves.
Az ajtó fölötti ablakból a holdfény behuppan,
lustán, mint felfújt pofájú macskák arany farokkal;
az Ágyonülő a Tábor őrtornyai alatt utazik éppen,
két masni káposztalepkéje fehérlik hajában –
a fal-árnyból ideges szelindek lomhán kiválik,
óramű ketyeg a fényes fogazat résein át.

A fürdőszobacsempék tükrében
a Százlábú Szelindek
kiemeli szügyét a csatornából,
bóbita-lábai suhognak, mint a kaszák,
a sárga kötény pórusain át ingem alá mászik,
mint porra kiömlő kátrány, a vére.
És fiam még mindig szuszogva alszik viperákon,
hideg kék szememet bepettyezi a szelindek világnyi vére,
befröcskölt szemmel nézem az ágyunk,
ott függőleges kiáltássá merevedett testü Társam,
arca elfogy a kitágult szemek körül.
Az ablak alatt kazallá gyűl a vadgalambtrágya,
ez a finom Hölgy utca itt,
ez pedig ő, hamuszürke szájjal a máglyán,
a Szűz,
tizenhat éve késpenge-virágai úsznak
a szoba felszínén nyakkendőmmel,
ingünk gyűrött hattyúi között.

Mikor ledől az indiáncsónak-ágyra,
könnyei gúzsba kötik a hallgatózó özvegyasszonyt,
ujjain kiszámolja, hogy meddig élek,
megvonaglik, mert alászáll a sírba hozzám,
kopár csont-csuklómat odahajtja homlokára,
és szipogva pihen féreghímű párnáimon az alvilágban.
És sír ő, mert a keskeny albérletbe beköltözik az Átjáró Ház,
lila bogánccsal borított nőt
fekete tollba hempergett lány követ;
a féltékenység mély vermében fekszik hanyatt,
fojtogatják mindannyian,
elsőáldozó ruháját meggyújtják szamóca-ölében,
és forog az ágyban fejtől lábig.

S a hófehér fürdőszobacsempék tükrében a kád
púposodik az évek bóbita-lábaitól.
Állok mészárló sárga kötényben,
összetorlódnak küszöböm előtt a lépcsők,
s mint havon egy elhajított paróka, ott gubancolódik
a gyúródeszka-sárgára súrolt küszöbön a múlt.
És fiam még mindig alszik, mint angyal a viperafészken.

És a házban mindenfelé megszólalnak a csengők.
A lámpák eloltását jelző csengők.
A kapuszárnyakat kulcsra záró csengők.
A függönyben Szalome csípője hullámzik, de rászól egy csengő.
Ma már a százlábú bóbita-lábakon villámgyorsan táncol.
Szelindekszügyben az óramű pontosan ketyeg őrtornya tövében.
Szalmazsák lesz az ajkára fekete pelyhet ragasztó zsiványnő.
Ó, az vagyok már, az angol zakójú kövér úr, aki
öreg, kék szemével kinéz a könyvszegélyen túlra
(mint első könyvemben a fénykép),
kioltok minden lámpást s ágyam partjánál megállva,
nem, nem hallok zeneszót – az éjszaka régóta zenétlen,
a platánfa csillagkikötőjébe képzelem magam,
a csapdákra gondolok, melyeket nekem állítottak a sikátorokban,
s hogy egyszer egy kálvária hegyén jártam,
szikrázó hó hevert a csipkebokron,
a magány prémjébe még madár se verte csőrét,
és ékszerszelence-testű társam még meg sem született,
de mintha bal oldalam szólt volna át a jobbhoz, kiszólt belőlem,
s a föld fölött lebegve, derékig behajoltam hozzá,
mint egy magasra rakott toronyablakon.

Messzire néznek az ajtószárnyak – köztük kisuhan
mögülem, mint az elriasztott vendég, a kisfiam.

Hátra sem fordul. Egy dombon lépked. Kövön ugrik át.
És hol a szomszéd kőfal? Az üzlet? A szokott világ?

Sógornőim alig kartávolon; fiam nagyapja;
a családi hinta, az elvadult fűben egy sapka.

A mély szobák. Túl, a fülledt wc a részegekkel.
Fényben, mint egy vágóhídbejárat. És hol a reggel?

Takarítónők zörgő vödre. A sétáló rigók.
Ágyából kilépőre az ablak vet rózsaszín trikót.

De hol ez a reggel? Hol a fiam? S minden ismerős?
Idegen tájról sós víz betörve, tajtékja az ősz.

Habkoronáját szétdobálja a kőomlásokon.
Öreg, oroszlánsörényű férfi játszik sípsoron.

Öreg, dérégette rózsa a nő. Meggörnyedve áll.
Alacsonyan száll a füst az árnyon, alacsonyan száll.

A fiú lépked. De a sok kő itt mindent letakar.
A sziklák déli lejtőin a tenger még fiatal.

Elefántcsontkaru lányként hord fűzött ékszereket.
Az oroszlánfejű férfi fogatlan szájjal nevet.

Emlékszik: Szorosok között vitorlák pillangóznak.
Hófehér sebet hasít a víz húsában a csónak.

Egy fehér koponyacsonton, igen, a szirén dalol.
A dal szőke gombolyagába a láb belebotol.

És válla fölött öreg rózsájára villan szeme.
Mint az elapadó fürdő, a vének tekintete.

De hát a Tenger, az az ékszeres meztelen asszony,
neki még nem bolond, hogy ősz hajkoronát mutasson.

Úgy lopakodik, mint szamárháton egy gyertya fénye,
az erdőbe kitett gyermek szabaduló szivébe.

Alacsonyan száll a füst az árnyon, alacsonyan száll.
– Fiam előttem játszik. Hátrább gyermeknyi anyja áll.

Az utazás öröm. Mint egy dal, ami
válladról puhaszínű gömbként lehajlani
lebegve indul rózsa szemű gyerekedhez,
s ő visszadobja, hogy nevetni kezdesz.

Harminc fölött az utazás szédület.
A táj: két fácskán túl a rengeteg-révület,
az ég-ragyogás, a hegybe belebújt folyam,
mint a kötéltáncos száll halálosan.

Harminc fölött a homlokod befutva,
nem fekete-vörös bogyó fon, csak a dudva.
Árnyékvízesések ezüst szálai alól
vakít a tornász-kecses táj, szikra szór.

Pereg a tűz, a zöld villamos kocog.
– Kanyarban vagyunk! vigyázz, gyorsítani fog! –
kiáltja feleségem, és süppedő, puha,
érzem a sín lent, mint rajta a ruha.

Komisz-rövidre nyírt haja sárga hó.
Üvegpohár arca mögött néha látható
a tiszta ég. Szeme ovál kövében pedig
bogár helyett pillangó nevelkedik.

Szája hanyag rajz – a semmit látod a résen:
a vonalat nem tölti ki a folt egészen,
árammal teli ívétől elszakadt
írisze az űrből hívó szélbe kap.

Az ég az ablakon vakmerőn lobog,
feleségem nevetésébe kapaszkodok,
a villamos is szédül, öreg kocsijai
igyekszenek hozzád, föld, lehajlani.

Már levelet tépő, már vad iramú!
Madárhangút rikkant, hogy elmarad a falu.
S egy új kanyarban oly önfeledten félredűl,
mint ki fűre napsugárt ölelve dűl.

Mert minden fájdalom alján szép van
s a gyötrődés tett gyönyörűvé,
térdelek eléd s imádom kínod.
Varázsolódott rózsaövvé,

s tövise láthatatlan sebei
illatoznak s mindig kísérnek,
mint erdőn lovasra játszón száz ág,
hull rám virágos remegésed.

Ó, mert magamat megtalálni
az ég kék mezejében de nehéz!
Mondd, hogyan merne rádtapadni
máglyák tüzétől félvakon az ész,

s szomjún tapadó szájam ajkadon,
forró-lehű szám simulása,
ihatná-e pórusaid mézét,
ha ege volnál s nem a mása?

Tártan tetőtől talpig szem vagyok,
lobogó, sóvár kék tekintet,
ha téged nézlek, kék tükre egynek,
eggyé tapadva látna minket!

De meztelen volt a lelkünk, mikor
csípőnk fehér ingben feszült még,
fájdalmaid előbb kitakartam,
mint melled két alvó gyümölcsét.

Láttál hajamban hervadt koszorút,
és csalánt, és gazt a szám körül,
de bújtató, fehér felhő-karod
ringása közt a rossz elmerült.

S ha szememből hajtok ma szirmokat,
mint vitorlát repülni feléd,
repülésük boldognál boldogabb:
a kínjaimat törted te szét.

Egy csókban minden farkasharapás
egy szerelemben minden temetők vágya
ha két szempár vív szakadék fölött
mint lőtt madár zuhantában veszett ég
egy csókban minden méreg ellen fű
egy szerelemben kék halvány koporsón csönd
ha két szempár szereti egymást vív
ha vív magával a szerelem sebet csókol

Ha farkaskölyök-mancsok fogunk nyomai
ha nyelve égő lapulevelével nyaldos
a megalázkodás nősténykutyája
ha hegyrázó haragú combjaidról
lelkem lavinája a völgy felé zuhan
egy csókban minden széttörött korsó
szerelmemben minden elsüllyedt emberpár
szempárunkban bogár szeretkezik
s minden széttört korsók vizén úszunk kékben

Két hét a Nap mézüvegéből!
Az éjek fekete gyapjú bolyhán két hét!
Játékos hajnalok kosként
szájukban alvó testünk vízpartig vitték.

Száz kosszarvként görbült a hullám.
Mint szeretők, leborultak egymás előtt.
A víz szivárvány-húsa elnyúlt,
tűrte, hogy igyuk ámuló szemünkkel őt.

A víz újszülött cseppekből áll.
Mindig fiatalabb, mint aki belenéz.
A sárga homokon két hétig tartott
ez az elvarázsolt szemezés.

A nyugalom órái múlnak.
A második hét közepén átalbukva,
felhők beúsztak hegyek közé,
és kábult hegyek beúsztak viharokba.

Szemem mögül még egyre füst száll.
A forróság kesernyésre égett szaga
ellepi a madárka-csontváz
borda-gótikáját. Már készülünk haza.

1

Egy olyan utcában értelek el,
hol háttal állnak mind a házak,
nincs sehol a falban ajtó,
hallgattam a lezuhanó redőnyöket.
Ezerkilencvenöt napja történt.
Vörös téglafal előtt a szemed,
rám nyílt az osztatlan ablak.
Mondriani-keretében
valami a napsütésből.
A város neve Pesterzsébet,
hová nevem befalazták.
(Adalék Atlantisz-kutatóknak.)
Ha ölelsz, valahol csengeni kezd,
a vésett tégla átforrósul
s szénahajad úgy altat el:
megindul a rompincékből
romszállító szalagokra,
s jön felénk a vésett névvel.
Álom és tény keveredtek
előtted is.
Csak a fal nem dőlt le.
Egy kiszögellés alatt konyhát nyitunk,
úrnőm, felállítod babakádad,
szemeidet lefüggönyzöd
ahogy illik, s az utca: utca.
Az idegen szavak szótárában
nem találod a bejáratot.
De veled vagyok önmagam csak.
Gyűlölet – szeretet: két szó,
lázas gyermek gőgicséje
megpecsételt életünkhöz mérten.

2

Bár késsel csorbított torzó
a létező a létezőnek,
s az ősanyákban fogant sötét
tejüvegfala alá száll
kórházi műtők nyomottságát
zuhantatva ölünk közé,
mint műtét után az első alvás,
olyan az egymás létezése.
Mert szeretnék én még felrepülni
(tanítgat kések pengeéle),
szeretnék úgy, mint régtől, mindig,
a Klapka utca nyolcvanötben
ahogy szerettem volna párban,
kit naiv mester úgy idéz fel,
hogy kettős arcélt s lábujjáig
két égő kontúrt fest a párnak.
És Üllői út száztizenhét,
hová lábujjhegyen fér csak talpunk,
égre nyílott hangár ismét
a háttal álló házak között.
Látom fiamat overálban,
ő a motorszerelő,
s végigvibrál, mint a villamosság,
a jelzés sóvárgott nesze rajtunk.

Ébredés.
Fordított kivégzés.
A fény hideg pallosa lehasítja
a tárgyakról
a csillag-titkot.
Az álom ládái
kidőlt oldaluk mutogatják,
a reves deszkát,
itt-ott egy szú
kettémetszett szürke csöppjét.
Az álomfeliratok
eltűntek oldalukról,
bélyeg vadonjai,
óceánmögötti címkék.
Két sarkuk fölkunkorodik.
De a szerencsétlenségnek sincs nyoma már.
Frissen kicsomagolva,
mint a hentes pultján,
a sok test:
a Napé,
a tied,
az enyém.

A vers köpenyét kezdjem most kibontani?
S ha végre meztelen, véres szívéig jutottam?
Üveg őrtornyai, apró zászlói közt
ékszerszelence-testű feleségem ül ottan.

Tudom, a sarokban van egy zeneláda,
öreg, rejtélyes, faragott malom. De mi dalol?
Te új és sebezhetetlen deli dallam,
a szó szívében alszik feleségem – ráhajolj.

Tudom, az égből kék madárfejek tartják
a sokkarú égőt ránk: napot-holdat-csillagot.
A lelkünk majd felcsapódik magasukhoz.
(Öléig-zárt szőke ingben feleségem ragyog.)

Percig tartott: zöld völgyben ezüst katonák
vonultak egyre fellegek alól, ölésre kész.
Apró zászlaikon karom volt s a tenger
feltüremlett a síkon: cápafogsor az egész.

És meneteltek a doblábúak egyre.
(Ékszerszelence-testű feleségem úgy ragyog!)
Az összekuszált táj fakó tollboáján
kitekert kék madárfejek kivájták a Napot,

hogy ömlött a fekete bél, mintha narancs
rőt héjából buggyanna ki, Fény, feketeséged,
s gonosz, nagy Kerub csönd szólt: nos, tudod-e még,
milyen volt ékszerszelence-testű feleséged?

Nem volt ez gúny… Csak, ahogy a szikla omlik,
ha rád tompa robajjal egész hegyfal leszakad.
Az utolsó légzés aritmiáján – ó,
Élet Ablaka, Szép Vers, elrejtetted magadat.

I

Barna kosztümében ma kétszer elment.
Csók nélkül. Fején kis köd-sál, a hajszínt áteresztő.
Este a tükörben elnéztem hosszan,
hova fér el rajta házassága, a négy esztendő.

II

Régen repülőket képzeltem köré.
Fekete felségjelű gépet, ezüst ejtőernyőt.
Mint virág körül repülnek a méhek.
Messzebb utazó fények tűzik át a ködlő kendőt.

III

Karját a fények, sovány keze képét
ne hagyják el, megőrizzék, ahogy fogja a fiát,
ha behunyt szemmel, tőlem távolodva
úgy lép, mint aki a Labirintus kapuján kilát.

IV

„A tied mellett milyen nagy szemem van”
szólt tegnap, s – ha úgy, mint nekem – nagyon tetszhetett neki,
hogy állt a konyha földi óaranyban,
s a visszapergett idő folyosóin a tükrei.

V

A pilisszentkereszti forrás, ahol
alvó szánk összetapadt, mint levélen a boriték.
S egész délután, mint két villámsújtott,
feloldás nélkül kulcsolódtunk – ős, aranykori kép.

VI

Betakarja a lélek, mit a szélvész
nem kezdhetett ki. Tart szénaszagú éjszakáiban.
Kosztümös válla, ha fiához oda-
hajlik, majd megőrzött kincséhez kulcsot kap fiam.

VII

Mint napsütött tisztásra a sötétség,
mint bokára hurok, csapódott sorsom s metsz rá sebet.
Ideges orrcimpám érzi: kísértő
még sosem húzott égő múltamra simulóbb heget.

Ilyenkor találna rájuk valaki.
Lelkük elszállt. Egy bogár végigbilleg a hajszálakon.
Kiürült házon, átnéz rajtuk az ég.
Két finomművű csomag (tolvajok álma) színaranyból.

Mint homokzsák az operált csípőn,
tested a testemen hever. Alszunk.
Lila sapkádnál bolyhosabb, tunyább,
tizenkilenc fokos fagy ül rajtunk.

Egész éjjel magadban aludtál.
Ez a didergés űzött csak ide.
Álmomban űzőim körbefogtak.
S te kikönyököltél a semmibe.

Azt mondtad: elmész, s hogy: írjak.
De hát hogy írjak, ha elmész?
Tépj virágot nekem, szólsz – s ki-
zárod kertjéből a kertészt.

Azt mondja: Orromba levegőt lehel,
amíg a mentő megjön. Ő nem enged.
Talán már holnap gyakorolni fogjuk,
hogy győzhessen hajmeresztő szerelmed.

Nem látok ki a tóra.
A félhomályban ül az óra.
Nem látok ki a hegyre,
csak gerenda-mennyezetre.
Bárka alakú a menny,
sugárzik a repedéseken.
Az éj, fáján csurogva,
mint a faprés fanyar szirupja.
A tűz fénye lobogva,
fáját nesztelen surló szoknya.
Hol köd-evett alakja?
Pereg a csend fekete magja.
Anna e permetben ül
testvéremül és végzetemül.
Csonttalan és hústalan
a szerelemnek már szárnya van.
Mezítláb áll, jár körül,
de most már tudom, hogy felröpül.
Mint Házam, mi szél s hideg.
Azt hittem, szívem nem éri meg.
Gyerek, szakadék fölött,
néha láttam, de szíven ütött.
Mit rejtettek a falak?
Egyszer egy fatábla leszakadt.
Később a véghetetlen
börtönfolyosón feledhettem.
S angyal erejű szemben
se láthattam, mikor belevesztem.
Ideje mégis eljött.
Ülünk benne, ő velem szemközt.
Most a Ház a gyerekre
néz vissza ködlőn és remegve.
Már-már szívébe nem fér
a börtönlépcsőn járó hóhér.
S hihetetlen bolyongás
az angyal erejű ujjongás.
„Hol késtél ennyi időt?”
S fénnyel betöltöm múltam meg őt.
Találkozott hát minden.
Sorsom a házam. Más, több nincsen.
Mitől a gyermek borzadt,
beteljesülsz Középső Korszak.
A sírtól s születéstől
egyenlő messze mennyi mérföld!
S középütt ülünk ketten.
Hidegben. S állatleheletben.

A Hengersor úton állt a szatír,
a ház négy sarkán ólálkodott,
egy temetetlen gödör mögül
emelte rád tekintete üres foltját.
(Ki küldte őt? Valaki mégis előhívta,
valaki mégis leírt neki,
ezzel a szemmel nem láthatna másképp,
hogy fúrhatna egy ilyen vén kar
alagutat a Hengersoron?)

Mikor a szatír koporsóját vitték,
potyogtak az aprószemű szilvák közben.
A megfoltozott drótkerítés
kampóiba kapaszkodva
madarak a szárnyuk verték,
s rád emelték tekintete üres foltját.

Az esküvőnkön ott volt a görnyedt,
hosszú hajú fényképészben.
Fekete dobozából előcsalt egy régi képet:
a Hengersor úton állt a szatír,
mellényén kidugta nyakát egy gúnár,
ingében csőrét megsikálta,
s az esküvői gépzenére
ránk emelte tekintete üres foltját.

Mikor öreg anyóka leszel immár,
s miként az új fűzkosarat,
megfonja ráncokból arcod az öregség,
marad azon egy sötét üvegű ablak,
s kitekint, mint demizson sárga fonatából
a Hengersor útja, hol áll a szatír,
penészszakállal, mint egy bányaoszlop,
s vékony nyakú vadlibákkal
teszi neked ott a szépet.

Ezerkilencszáznegyvenkilenctől
ezerkilencszázötvenhatig
hét és fél évet voltam börtönben.
S ötvenhattól a mai napig
makacs munkával telt el újra hét.
Fiam az anyjával már átszökött
a nagyszülőkhöz, itt a tűz kihunyt.
Mint egymáson átvetett lábam,
néha megcserélem a két iszonyt.
S mint a térd, amelyre dőlt a másik,
kegyetlen görnyed a teher alatt,
s cserélhessen, csak arra vágyik,
s ropogva-bukva a másikra kap,
de az is görnyed, az is fárad,
hát mindkettő fáj, s mint vert ló, harap.
Akár egymás terhét unt lábak
dagadt bokájuk összedörzsölik,
ideggel átjárt fahasábok,
nem is tudom, hozzám még mik kötik,
kinyúlnak a tűz ajtajához,
s nincs másuk tán: a zsibbadt gondolat,
hogy a körfűrész majd megindul,
és bárd, és balta tűzhelyre farag.
Mint egymással civódó két láb,
hiába cserélem, fáj, megunom,
új év? egy orvost várok inkább,
hogy leamputálja két iszonyom.
A régit és a hozzáserdülőt,
e vad, tagbaszakadt strucclábakat –
hogy átdöngtek tizenöt éven!
Hogy visznek e förtelmes varázs alatt!
Meddig még, hogy mint a két fájó láb
dagadt bokájuk egymáshoz vetik,
a börtönök és e makacs évek
egymásnak vetik nyílt töréseik.
S ez a párharc már egy sivatag
kősó-omlásán liheg víz után.
Nőm gyűszűvel hord el sót, homokot.
Fiam gyűszűben hoz csepp vizet. Talán.

Amit elértem, elfeledtem.
Az el-nem-értet nem kerestem.
Anna ül az előszobában,
száll a kémény-ingadozásban.

Eszembe jut, hogy merre jártam.
Egy tengervíz locsogta kádban
fürödtem vele és felhasadt
ujja patakzó vére számban.

És elbújtam én a kád alatt,
hajamba csiga tapadt, kavics,
ő sírt, s fölállott ekkor Sámson,
csípőmre bocsátván ujjait.

Most is reszketek gyönyörömben,
nevetésében úgy fürödtem,
kapálózó tengeri csikó,
függtem sziklaujj börtönömben.

Fölemelt és forgatott körül,
mint kutyáját, nyakamnál fogva,
szédülő tűz, röppentyű röpül,
fölfogja súlyom vízi szoknya,

csapódok arcra, arany vakít,
ezüst vagyok, mi szertefröccsen,
tükör dirib-darabja, amit
majd összeraknak üdvözülten

az ujjai, míg vézna karján
fejem az ég még friss szagával,
gyerekszemmel szembenéz a Tél
és mind a kettőnk nyomorával.

A kapu robajjal tárult,
öreg fa – látszatból zárult,
behajtott kevélyen rajta,
aki ma hajnalban ráfújt.

Félálmomban kutyám hívtam.
Széllel bélelt ólban kint van,
küszöbön a kaparása
felver-elül álmaimban.

Aztán mint a kisebbiket,
két szolgám közt a szebbiket,
szólongattam régi magam:
kék madárházba tett vizet.

Stráfos trikóján ült a csíz,
viaszkos tollon gyöngy a víz,
csipegeti a gyenge csőr,
szól: látod, ugyan minek hívsz?

Végül a meleghajlatút,
ki vállam meleg gödrében aludt,
számhoz lehelete tapadt,
kérleltem: zárd be a kaput.

Ő madarával állt tovább.
Ő álmom álmodta tovább.
Azt hittem, mindjárt meghalok,
ha ők sem hallják ostromát.

Legvégül szóltam magamnak.
Állj föl. Nyiss reteszt. Itt vannak.
Mint tejesnek üres kannát,
átadod magadat Annak.