Ballada mindnyájunk hűtlenségéről

Nem tudom, hol a temető, két domb között-e, ecetfák alatt?
A sírok fölött nyikorgó madárházat himbál-e a szél?
Elvadult rezedák ijesztő illatában
csupaszon fekszik-e Ildikó királylány?
Nem tudom, Johanna éveket ült-e a temetőben?
Tetőtől-talpig jázminba öltözött, és nem hiába.
Azt sem tudom, kirakatok választékát hogy vette sorra a kérő,
s elképzelhetetlen az ágy is,
amint négy lábra áll a nászszobában.
De hajnali zenebonája nem pacsirtaszó.
Nem tudom, mit csinált a temetésen feleségem Anna-Mária,
Lívia és Kiss-Kovácsné, és Juhászné, és a Lányod –
látom Cs. T. madárszárny-vállperecét, törzséből kidőlve,
ahogy a csatakos tollazatot utánad hajítja.
De, mint mezei poloska potrohától a kezed,
büdösödik a baráti névsor.

Hát persze, te már keresztülnézel rajtunk.
És a gyorsok első osztályú kupéiban
a nadrágjuk csipkéjét neked ajándékozó babákon.
És a dunaharaszti stég cölöpei között akadt ködbundás kutyán.
És az üres demizsonok öregasszony-savanyúságán is

megbocsátón.