(Czibor János halálára)

Újság nem jár. A rádió néma. Élek a hegyen.
Barátot nem hoz szombat délben a hajó; ha lesem,
a vad sziget mögül mint libeg elő emeletes
fehér palota a habon; hátha ott engem keres
a korlátra hajolva valaki – kémlelő szemek
hajtják fenyők bozontját félre, vagy látcső mered
arcomba. Leengedem kavicsot hajító karom,
míg hajó elől futó hullám loccsan a kavicsokon,
és minden kődarab megpendül sorban, egymásután,
aztán a zengő, szürke víztömegben felfut puhán,
közel a parthoz a tarajokra valami titok:
fehér husú faág, vagy elsodort állat, vagy kidob
a borzongó ágak alá a Duna most valakit?
…Egy groteszk sportzakós halott a zöld társalgóba nyit,
s a háttal állók kacaja, mint egy habzó viráglugas
ring és összenő a vállán, s csak áll, hogy helyet mutass,
s nem lehet kikerülni! fuss – ő a toronyig követ!
mint aki tud rólad valamit. – Vagy álom is lehet?
Vagy lomha füstkabát? – nyaralásod szelíd hetén vacog?
Ha fölhasítod, kibuggyannak a tündöklő napok:
a nyugágy hosszanti lángcsíkjai; a méz rothatag
szénából illatozik, lappang az asszonyi hajtő alatt,
An’ szikrázó haja beleázik, szivárog nyakán,
s csecsemő szagú bőre párás, mint ölelés után;
szeme, mint egy tűzbe hullott akvárium, lángba kap,
rőt, függélyes orsókként táncolnak benne a halak,
mikor az árnyék is kékszegélyű rózsaszín pokol,
s a kigyúlt gazból egyre a szerelem vad tücske szól.
Vagy mégsem álom? Mégsem füstkabát? Jéggé hűlt folyam
vetette ki magából? … Feláll. Indul tajtékosan.
Szikkadó habu víz csorog a föveny köveire.
Vajon a zöld társalgó kacajait széttöri-e?
Meghajol. De, hogy boldog vagyok, megkérdi-e vajon?
Lépked, s a hold rézsű sugarain ott marad a nyom.
…Asszonyom faggat, hogy hol jártam, és honnan e hideg?
– Barátaimat vártam, hogy úgy töltsük be a hetet,
kép és dal között, míg aranyszínű szombatunk kihuny,
mint odahaza. S lapos kavicsot szöktettem bizony,
mint egy gyerek, de sehogysem siklott vizen a kavics!
Kőre hajigáltam, de tíz közül, ha egy célba vitt.
A napsugár fénylő kártyalapjait is elnéztem,
hogy lökte fel a szél a pillangóvárat egészen
egy pillanat alatt! S hogy újra felépült, s ugyanott!
Felhőben zizzent kalászként – egy szálat nyakamba dob! –
vártam behunyt szemmel sárga szalmaszálát a fénynek.
S nem jött a hajó. Tudtam, ma már ide sem érnek.

Újság nem jár. A rádió néma. Rám híre talált:
groteszk sportzakójában, barátok helyett a halál.
Hogy reményem benne süllyedjen el, mint levert harang.
(Tudnád, a halálnak hány atmoszféra nyomása van?)
S zsákmánya, a rábízott teremtés, mint ördöggolyó,
(faraghattam, s hiába, hogy elefántcsontból való!)
verődhet a semmire szálló lélek oldalának.
Meghalt. Meghalt, mielőtt szavai kimondanának.

A semmi ritkás facsoportján bolyong keresztül ő.
Mint a New-Yorkban, kóbor lelkek közt múlat az idő;
éteri habú sörrel nem bírván szomját oltani,
felidéz, míg csillagpor-plasztronú lakáj dobja ki,
s a semmi süppedő sarán botolva színjózanul,
felsuhan, mint homályos lift, mi űri aknába hull,
rosszcsont óriás játékaként, szeme előtt a Föld,
a pesti agglegény-ágy, ahová utoljára dőlt,
s ravaszul, tömlöcfalakon át a lelkiismeret
(hisz csak akard! Földig vissza telefonzsinór vezet!)
hát mondja, mondja, s dallam és kép rekedt jelzéssel fut!
Még soha ilyen cet-nagy szavakat! ily tengertarajút!

A semmi ritkás facsoportján mégsem tör át soha.
Salétrommezőkön eső lesz, s lesz belőle moha,
a bolyongó bokáján vénecske szakállat terít,

míg kerülgeti az Isten pórusait, a semmi krátereit.