„Mikor hazaértem, megkukacosodott a hó is.
Nem volt édes az első utcai kútnál az ivóvíz.

Katonák székre állítottak, s azon én repültem.
Anyám, apám székre állott, házunk nehogy átrepüljem.

Anyám, apám kapufélfánk nagy bajjal kiemelték,
pántszögét félrerakták, nehogy szárnyaim elseperjék.

De börtönajtóm, mikor a katonák kinyitották,
hátbavágtak nagy röhejjel. Nem repülök többé, tudták.

Ott, ahol salaktöltés fut a Város s Pest közé be,
megálltam, hogy vegyen a Magasság még egyszer kezébe.

De mint fél kézre állt bohóc, billegett, pofát vágott,
és elejtettek akkor engem, mint üres magházú virágot.

Amikor megérkeztem, nappal volt. Nappali éjjel.
Álltam, megfutamodott Jónás, magányom szégyenével.”