Zsák méreg Nap. Nehéz bíbor
csíkok a napfogó ponyván.
Az árnyék, mint a sivatag
tüzén elterült oroszlán.

Vigyél a folyóhoz, mondod.
A víz szügyén piros halak
falkában úszva, húsukban
parázs-rögöket hordanak.

Hullám görbe kardja alól
a víz fölnégyelt teteme
túlsó partig omlik rád,
szétrobbant csillag a szeme.

Megadom magamat, mondod.
Kiégett fűben a hangya
verébcsont-székesegyházat
tisztogat fehér-aranyra.

A temető, mondod, a fák!
És siketnéma kapuőr
nyit rozsdát szitáló kaput,
míg bazsalikom szaga dől,

só-heges válladra, mint a
gyerekkor kék fátyla tapad.
Jókor jöttünk, félmeztelen
sírásó itat bent lovat.

Homályból ezüstszegélyű
fekete takaró repül.
Halottéknál készülődnek.
A bojt már a lófejen ül.

Az úton csukott hintó áll.
Ezüstje alvadt, tükre vak.
Koporsójába (hova mégy?)
belefekteted magadat.

A sírásó is iszik még,
aztán csákót vesz fejére,
kerék nyikordul. Hull a hó.
behavaz mindent fehérre.