Nolipa István Pálnak

A petróleumlámpa
magát nagy útra szánta.

Mit ér az üvegkémény
az asztal terítékén?

Mit ér az üvegkazán
egy csendélet abroszán?

Eleped a réztányér
egy vidám kondulásér’.

A lángja vörös gömbjét,
mint dinnyét osztja önként,

s szökő madárként, sárga
fejékben száll a lámpa.

Annyi minden hívja ki.
A Kosuti tükrei.

A néma templomóra.
Hogy csille néz a tóba.

Magasabb, mint a tűzfal
a szoba-ablak sóhaj.

Amiért érdemes lesz
(mégis, hogy ne feledhess!),

ha nézed: a tóra száll.
Partján biciklista vár.

Dermedten, mint a táj s a
parton alvó kötélpálya,

fakerék, meg csillesor,
mit a sötét éj beszór

fémes, hűs holdsugárral,
szemközt a téglagyárral.

A biciklista áll csak.
Mit mondhat egy lámpásnak?

Nem kérdi, mit keres itt,
felkapja ecseteit,

fehér mappáját fogja,
a lámpa lángba fonja,

s ő is repül, oda száll,
hol a hajnal rátalál.