Éji hangmély

Nád, szalma, újságpapír.
Csapdos a szél, betör, ha bír.
A nád csupa tört síphang,
a szalmán, papíron kis lant-
fogsorú puha egér
cini-cincog, velem elél.
Sötétség vize felett,
a nádmuzsikán heverek.

E magtalan, kisdarab
telken túl, ha sikoltanak
üvegkolompú hajók,
egek, bronz harangszót szabók,
fényszóró éj hegye hold,
kutya bozontján zene folyt,
a macska loppan, alig
hallt hang porozza, ha lapít,
a síneken jön nehéz
brummogással mély dobverés,
s a villamoshuzalon
szikra szikrát csókol agyon.

Kőburkom repedező
falán rést nyit ez az erő,
szárnya csapdos: – Jöjj! Sebes
szárnyamon át hangmélybe less!
Jönnek. Elefántjaik
törik kövem árkádjait.

Jönnek. Tevekoponya
sisak alól süt vigyora
a fogoly halálnak,
kit omló arcomba vágnak,
mint zászlót, mint eleven
diadalt! Jönnek. Szerelem
hóhér szüzei – vagy húsz
arany nyílhegyű kis fallosz
kard helyett mered – s zöldláng
hattyúcska húzza a szűzlányt.

Jön egész ajaksereg.
Leányszájak, pihétlenek.
Fogukon foszló tudás,
ősanya-örökség, parázs
nyelvükön édes ecet,
buja kenet éget sebet.
És jön kézujj s lábujj-had,
lázszáraz és párás ujjak,
kézujj- s csöpp lábujj-tövek,
nyíló, záruló álölek,
honnan tíz tele comb nő,
kitakart, parányi combtő;
ujjak hegyén a körmök
csúcsíves hajnali tükrök,
vénuszhajlatra húznak
szemérmes, parázna ujjak,
többet sejtet az árnyék,
míg árnypelyhű bőrön áll még,
fiú-íny-csóktól fedve
mélyútba kisujj szánt egyre;
bíbor csigaként rajta
szerető kővévált ajka.

Mint kút kávája csorbult
peremén tüzesre fordult
lángvizű sárkány-zuhany,
ez az ömlő pokol zuhan,
éhező csupa-bársony
bibeszájjal tapad, átfon,
csupa tűz lesz a barlang,
talpuktól olvad a kőhant,
ömlik az oszlop, kőbolt,
ömlik, ömlik, pedig kő volt!