Rátkay Endrének

Hadd kérdezzem meg: a jelenkor
valóban ólelkű magyarnak néz?
Ki hűvös-zöld zabszemet szór
a ló elé; a kúton kiköti
a himbáló faveder láncát,
s a fakerék szétrepedt tengelyén
nagy tenyerét nyugtatja percig,
úgy nézi a víztükör zománcát.

Később, a kecskelábú széken
– szemközt az éj, mint a nád virága –
muzsika járja át egészen,
mint a zsebóra két mutatóját
a tiktak jégcsap-csepegése,
s fölolvad, akár asszonyánál,
s az eladó ló passzusára
ráugrabugrál vén szívverése.

A félig elfelejtett Montaigne
filagóriája imbolyog itt,
s amit Reverdy csak úgy könnyen
átengedhet olykor egy parasztnak,
az istállószaggal körbefoly.
Így tölti meg a füzetét lassan,
s olyan ó, s oly modern ez, mintha
a csöndben hozzá kedves lova szól.

De jó volna helyében lenni!
– Jár a muzsika a zsebórában –
a világot szívünkbe venni,
akár Montaigne volt, akár Reverdy.
A tornác árnyékos zsámolyán
ülni tündér utóvirágzásban,
míg faragatlan nagy lelkünk átlép
Európa messzi tűfokán.