Tegnap Gilgames angyalt ölelt – kihasadt a párna:
kavargott, zúdult nyakamba a hó.
Az 51-es
még Kőbányán beleütődött a meredt sorompókba.
Csak álltam és áztam, és befelé néztem,
mert te ültél belül,
s a zsebemben úgy szorítottam tenyeremhez ujjaid nyomát,
mint kisfiú a nagyon megkívánt madárfiókát
– érintésed árama hátha elrepül a hóviharban!
Befelé csókolt a szám, hisz’ belül
lábujjhegyre ágaskodva, édes húsával tapadt rá a csókod.
Mert te voltál belül.
Rajtad az a különösen felhasított ing
(törékeny ködből és nevető habból szövött,
tudod, ahogy a kirakatban láttuk)
s az imádott lábon papírvékony, hófehér saru.
Kagyló alakú díványon ültünk,

s később, mikor egymás szemében a jövendő filmje pergett,
egyszercsak megszülető kisfiunk arcával fordultál felém,
én lehevertem eléd, mint a medve,
ki megtanulta a táncot,
s te földhöz kötöttél első gömbölyded szavaiddal.
Leigáztál és megigéztél.

Szeretlek. Nélküled nincsen levegő.
Nélküled az erek folyóin baljós jéghegyek.
S a szív dobverőit a Semmi térdén veri szét.
Hogy mint lukas hatos a rángó zsinegen,
peregni kell, peregni folyton a rémes űr miatt,
s az Ördög búgó húrja döf,
hogy üvöltő vízikerékként,
húsomba ragadt sebes hiányoddal,
az ő malmára hajtsam a vizet.
Nélküled felhasított, megrablott mellkas vagyok.
Az egymáshoz elfehérült kínnal igyekvő bordák.
Mint a fejjel lefelé álmodó denevér,
védtelenül csüng róluk a helyed,
csüng, fénylik a sajgó üresség.
Üveggé-dermedt szegélyű zászló,
kígyóhullámzás lepi a pőre csontokat,
s mint halott kislány szétmosott haja átvilágló víz alatt,
meg s meglobog.

Szeretlek, értsed, mint jácintcserjéjét a mell – a tüdőt!
Szeretlek, mint a mindenünnen összerohanó
millió ér az egy szívet.

Szerelmem nélkül én nem vagyok már.
Az ember szívével muzsikál.
A szónak te vagy az ajka.