Hogy hajnalodik, Ő követ nyomon.
Fa-fogantyús kés peng ablakomon.
Nyög a redőny, ahogy benne megáll.
Fény dől a benső éjszakába már.
Egérlábakon szétfut a homály,
harapó-bilincs-kerek a pohár.
Csupaszon áll az ágy, gyalulatlan.
Szálkáit kitenyésztem magamban.
Virradatból ez a kés kihasít
homorúvá ült széken valakit,
festetlen lapu asztalt, mocsok
lépébe ragadt öt kézujj kopog
s a vakolatig vésett nevek
felpörögnek, mint a propellerek.
Késsel vájtam – hátha fölemelik,
föl az asztal mocsok-leveleit,
termő fává kilombosodva,
begyűlnek a barátok sorba,
kerek az asztal, az abrosz kék,
a vasalt él rajta törik még,
ropogós, friss – ha ráborulnak,
tiszta tóba fürödni buknak.