Engem, mint elvadult ebet doronggal,
kergethettek – magamban hordom eleven
lépcsőháza küszöbét, ajtó-fényét.
Nyitott kapunégyszöge lebeg szememen.

…Fönt a tetőkön néha mozgolódás…
Öklötök csomóját oldjátok – s leléptek,
összefont karral jöttök, színtiszta ég
lépcsőin szálltok alá, ó, ti Ma-éltek.

Átsüt a hold, átpereg az eső is,
a teraszokat különös étvágy hajtja,
és fölnyúlnak az ég kék inge mögé,
hol átsüt a hold, pereg az eső rajta,

s átvonul, mint fürdő felől egy asszony,
az illat. Érzed virágok jelenlétét.
Mig telnek-ürülnek engedelmesen
a sejtek, visszfényt hordtok, egy régibb létét.

Alakíttok Warholczot, Török Flórist,
s fekete kripták árkádja alól kit még?
A borotváltból szakállas cseh vadászt,
rőtingű nőcsábászból bús Partmann Vincét.

Jönnek a kürtőkalapok, ó-muffok.
Tomori égő repülőjéből kiint:
lóg, mint egy csúfondáros papírsárkány
a dróton: szárnyat javít s elrepül megint.

És mind a herkulestagú Husosok,
a régi dresszben az egész futballcsapat!
Pödrött bajusz, stráfos trikó – ó, hiszen
ti rejtőztök archaikus mosoly alatt!

Ti ma is élők, Földeákok, Ricsik!
Összefont karral, kik léptettek nekem.
Öklötök görcsét míg kioldjátok mind,
ti vagytok az erzsébeti történelem

a foghíjas, csúf Török Flóris utcán,
hol a bomba szoknyája kunyhókat söpört,
s a halottak cipős lábánál komoly
szemekkel figyelt az iszony, s rám tündökölt.