Az őrülés ezer arca közt a legcsúfabb,
ha a szeretetnélküliségbe őrülsz.
Hangszered sírás. S fekete hangú angyal,
az elhagyatottság sápadt mészkövén ülsz.

Ide a hajnal pajzsot tart maga elé,
felhő mögül, ingatag bokával kerül,
este a gesztenyék csúcsán csillagfény van,
tán tehozzád indult, s lám, hogy elnehezült.

Vizet hoztam a kútról. A nap pirosló
bazsarózsája a fák között sütött még.
Az ágak félig aranyban, lángban álltak,
elvadult kertben tündököltek a körték.

Nyújtóznod kell! bizsergett bent valami,
tartsd kezedet fel! lesz majd csuklóig derű!
Felcsaptam a karomat hát – s rögtön láttam:
nem kezem az. Virág lett, fénylő levelű.

Muzsika lett. Hempergés kéjes aranyban.
De – fára a kígyó – már kúszott a harag,
rám csavarult, és lerántott pehely éden,
fényittas kézfej. Csüggj csak a csípő alatt!

Markold a kannádat meg! Jéghideg a víz.
Jobb lenne virágnak, mint a feketeségben?
Az őrülés ezer arca közt a legcsúfabb
magányos holdtájjá dermedt szomjan és étlen.