A helység öreg tündérei
keblük repedező dióján
összébb vonják a félhomályt, míg
sorfaluk közt csak búvik hozzám.
Ó, nehéz irkákban szárított
fodormenta-árnyékú nénik,
kiveszik kezemből zizzenőn,
kísérik ki a tenger égig,
a kémény füstjéből szőtt mellény
alvó holdfénye rajta, végig.
Kőkereszt alatt vadak gyűlnek,
piros farkuk fölkunkorodik,
keresztlábon fogat sikálnak – –
s a farkasok néznek utána,
piros sáfrány leng hósapkáján,
tereli a hegyek hajóit.
Nem is kell más, csak nézni innen
a zöld fejékű ablakon át,
ahogy a hóból gyúr egy kutyát,
s az behajtja fejét az ölébe.
(Az első kép ez, amit láttam.
Fogódzott fönn az égszegélybe.)