Amit elértem, elfeledtem.
Az el-nem-értet nem kerestem.
Anna ül az előszobában,
száll a kémény-ingadozásban.
Eszembe jut, hogy merre jártam.
Egy tengervíz locsogta kádban
fürödtem vele és felhasadt
ujja patakzó vére számban.
És elbújtam én a kád alatt,
hajamba csiga tapadt, kavics,
ő sírt, s fölállott ekkor Sámson,
csípőmre bocsátván ujjait.
Most is reszketek gyönyörömben,
nevetésében úgy fürödtem,
kapálózó tengeri csikó,
függtem sziklaujj börtönömben.
Fölemelt és forgatott körül,
mint kutyáját, nyakamnál fogva,
szédülő tűz, röppentyű röpül,
fölfogja súlyom vízi szoknya,
csapódok arcra, arany vakít,
ezüst vagyok, mi szertefröccsen,
tükör dirib-darabja, amit
majd összeraknak üdvözülten
az ujjai, míg vézna karján
fejem az ég még friss szagával,
gyerekszemmel szembenéz a Tél
és mind a kettőnk nyomorával.