Groteszk elégia

Ő hordóhasára vékonycsíkú fecskét
ragasztva, három pikáns francia lappal,
négyszög napszemüveggel, Nivea-szaggal
lepi meg tüstént a telt keblű menyecskét.

Szép ez az asszony, még ha fehérje már-már
megsápadt, mint egy elefántcsont golyóbis
(hisz színtelen fénytől sűrű most a tó is),
szemöldöke sötétlila szarkalábszál.

Az uzsonnarom, zsírpapír, kihűlt szivar,
mered a félig-ürült konzerv a tóra,
míg barlangi rajz irammal fut hajóra,
fut bronzfoltos nyakán nője ujjaival.

Most húzzam össze sárga trikómat fázón?
Ej, egy nagycsontú, csöpp ölü bakfis nehéz,
olajos kacajába fulladt az egész
pillanat-bánat. Mosoly csikland a számon,

s mint idegen szobában a villanygyújtó
ijedt és zavarodott, s a tettenérés
izgalma közben valaki helyet kér – és
cigarettát tart felém egy vékony csukló.

Tüzet? Tűzkérő asszony, majd a szám, a szám!
És nagyon mélyen, nagyon hangosan kacag
a szívem ibolyakék bánata alatt
valami. Röhögő képpel guggol alám,

s pálmaerdőbe, galoppban, Paradicsom,
már indulni kéne, mint a hordóhasú!
Nejjel hajózva, hogy többé ne falhass bú!
S nyomor, ne páváskodj többé vállaimon!

Ragyog a halvány uborkaszínű égbolt,
s érzem: a Paradicsom örökre fuccs lett.
A hűvös csukló sem ért kezemhez többet.
Tevehullámzású járása oly szép volt!

Végül vigasztaló, hogy okosan persze,
vers, te, elrendeződsz, mint tógán a redők.
Helyére kerül a strand már, s a temetőt
rajzolja a bánat növő esti mersze.

Kiharangozzák fönt a halotti inget,
harangok ráborítják sárga trikómra,
és nyikorgó, szomjas, kerekes kutunkra
árnynélküli, öreg vándorok ülnek.