Te angyalerejű! szerelmed letepert.
Görbehátu hegedűkön ijedező zene lejt.

Vak ujjhegy-tapogatásával szeretlek.
Mint aki szakállát lehasítja s táncol szeleknek,

de lába repedezik: kő-láb! csak ropog.
Feléd ha visz: selyemremegésű titkokat fogott.

Ült eddig rózsaszín kőlapú hegyekben.
Isten hideg sugarával ült ő átszegezetten.

Fehér hátán gyapjút nevelt az égi hó,
és a jelen csend, s a Szarvas Múlt: forráson ivó.

És a jelen csend, és varázstörés ha tört,
belépő ablak négyszögében ömlő almafa-zöld:

zuhog a gyümölcs! dobol! kemény husa: vas!
Sistergő alma-bolygói közt páncélt hord a Tavasz.

Zuhog a gyümölcs – vashéju aranytojás,
repedezése madarak kelése, tűzpattogás!

És a lángok, a lángok, a griffmadarak,
a lángtollú madárhad kel, szaporul, énrám szakad!

Zuhog tojásdad, óriás szemü szőlő, reped!
Madarak, madarak számból kikapják énekemet!

Vak tapogatásával nyúlok közéjük,
madárkacagás, hallod, madárkacagás zenéjük.

Puha tolldzsungel – valamit hozzám rántok –
gyöngy cseng. Oboahahota. Csengő csodálkozások.

Szemhéjam tolluktól hirtelen kigyullad,
karjaim ideges sápadt kölyökké soványulnak,

ujjaim kopókká, finom szimatú agarakká,
szám ittas ó-ja piros léggömbbé – bontsd hajadat rá!

Arany liánjaiddal kötözd meg röptét!
(Hát téged nem vernek át ezek a tűzvető körték!?)

Szemhéjam kigyulladt. A tűzön át hegyek
olvatag nehéz harangokként felém billentenek.

Mint kisfiúhang halott katonák fölött,
hívó, könnyű ezüstre vetköződnek le a rögök,

és mint kisgyerekhang a temető fölött
(és mint lakatlan bolygón fénynyalábú üstökösök)

átiramodva letepert éveimen,
szemedből új Föld, az elvesztett éden fénye üzen.