1

Egy olyan utcában értelek el,
hol háttal állnak mind a házak,
nincs sehol a falban ajtó,
hallgattam a lezuhanó redőnyöket.
Ezerkilencvenöt napja történt.
Vörös téglafal előtt a szemed,
rám nyílt az osztatlan ablak.
Mondriani-keretében
valami a napsütésből.
A város neve Pesterzsébet,
hová nevem befalazták.
(Adalék Atlantisz-kutatóknak.)
Ha ölelsz, valahol csengeni kezd,
a vésett tégla átforrósul
s szénahajad úgy altat el:
megindul a rompincékből
romszállító szalagokra,
s jön felénk a vésett névvel.
Álom és tény keveredtek
előtted is.
Csak a fal nem dőlt le.
Egy kiszögellés alatt konyhát nyitunk,
úrnőm, felállítod babakádad,
szemeidet lefüggönyzöd
ahogy illik, s az utca: utca.
Az idegen szavak szótárában
nem találod a bejáratot.
De veled vagyok önmagam csak.
Gyűlölet – szeretet: két szó,
lázas gyermek gőgicséje
megpecsételt életünkhöz mérten.

2

Bár késsel csorbított torzó
a létező a létezőnek,
s az ősanyákban fogant sötét
tejüvegfala alá száll
kórházi műtők nyomottságát
zuhantatva ölünk közé,
mint műtét után az első alvás,
olyan az egymás létezése.
Mert szeretnék én még felrepülni
(tanítgat kések pengeéle),
szeretnék úgy, mint régtől, mindig,
a Klapka utca nyolcvanötben
ahogy szerettem volna párban,
kit naiv mester úgy idéz fel,
hogy kettős arcélt s lábujjáig
két égő kontúrt fest a párnak.
És Üllői út száztizenhét,
hová lábujjhegyen fér csak talpunk,
égre nyílott hangár ismét
a háttal álló házak között.
Látom fiamat overálban,
ő a motorszerelő,
s végigvibrál, mint a villamosság,
a jelzés sóvárgott nesze rajtunk.