A város, a város tigrise híd.
Örökkévalóvá meredt ugrást alakít.
Az ömlesztett kéklő lányszemgolyó,
édes ürességgel csörömpölsz lent-fönt, folyó.
Fölötte, fölötte tömve vagy, híd.
Kék este jő. Zendítik tornyok hegedűik.
Ligetek csipogása kerekded
felhőként omlik karmazsin ablakkeretnek,
fán parázsló sebhelyet hagy a szú,
az ablak nem lát, mély, magányos Ú alakú.
Felgyújtják a szoba rőt gömbjeit,
mint ásító szájon, a lélek settenkedik
s mire a fény a víz-szemekbe hull,
kék reszketés fölül, zöld hóesés alul.
Viszik percük a piroslábuak.
Fekete tokban bársony szalagon magukat.
Sejtelmes tűzzé borzolt gyapjúing
mélyen becsavar mindent, jól zárnak melltűik.
Kék este jő, így számlapja nincs az órának.
Gyújtják a szájalakú lámpákat.
És imbolyognak, és tömve, és tömve a híd,
ha keresnél, se találnál valakit.