Kőtömbtánc holdtarlón.
Hasig-repedt gránitvarangy
a szúrós andezit-vénkisasszonyt
ugrasztja szoknya-repesztve,
ám az oszlopos bazalt
kimagaslik, bárhová hajol.
Lelkemre mondom, a homokkő
patkányfejével veri a ritmust,
és a zenekar – – –
dagálytól rohasztott (s vájtfülű) sziklák
omlatag lukacsaikon,
megannyi szél-alagútban
kellő szőkévé fényezik
a hangok sztereokoloratúrját.
Hangszerük,
az olajsima kavicskása,
hasa alatt a tengervíz hűvösével
kifogyhatatlan áriázik.
A legszebb kő olyan, mint a sávos tök.
Öreg rabbi, nyakán a sávos imasállal.
Feketében és megsárgult fehérben
egymagában táncol
ó-lába abroncsán lötyögő nagykabátban,
míg sávjaiból külön-külön
a Teremtés csendje szól.
Megijedt gidák,
apró mészkövek nézik.
Megállt nyakukban a
kőkolomp.