Mert minden fájdalom alján szép van
s a gyötrődés tett gyönyörűvé,
térdelek eléd s imádom kínod.
Varázsolódott rózsaövvé,

s tövise láthatatlan sebei
illatoznak s mindig kísérnek,
mint erdőn lovasra játszón száz ág,
hull rám virágos remegésed.

Ó, mert magamat megtalálni
az ég kék mezejében de nehéz!
Mondd, hogyan merne rádtapadni
máglyák tüzétől félvakon az ész,

s szomjún tapadó szájam ajkadon,
forró-lehű szám simulása,
ihatná-e pórusaid mézét,
ha ege volnál s nem a mása?

Tártan tetőtől talpig szem vagyok,
lobogó, sóvár kék tekintet,
ha téged nézlek, kék tükre egynek,
eggyé tapadva látna minket!

De meztelen volt a lelkünk, mikor
csípőnk fehér ingben feszült még,
fájdalmaid előbb kitakartam,
mint melled két alvó gyümölcsét.

Láttál hajamban hervadt koszorút,
és csalánt, és gazt a szám körül,
de bújtató, fehér felhő-karod
ringása közt a rossz elmerült.

S ha szememből hajtok ma szirmokat,
mint vitorlát repülni feléd,
repülésük boldognál boldogabb:
a kínjaimat törted te szét.