(G. I. festőről, a Kosfejűről, ki a Barátok Királyságában Noénak neveztetett.)

„Piero della Francesca vagy”, szólt a lány, „bár tőlem lehetsz Henry Moore.
A nő, ha tizenhárom éves, a szél rá honnan fúj?…”
S anyja cipőjében az önkezüleg lakkozott körmökre: – Mestermű!
bólintottál alázattal. Krónikád így kezdődik. Címe: Impromtu.
A jelenés az árokparton ért, hol a szivattyúház hüppögő sírása hallható.
A rozsdás sínen csusszant egyet a ködszínű zakó.
Belebotlott, mikor a sínen, mint egykerekű, fénylő szárnyasvonat,
bensejének lámpáival felgyújtotta magányodat.
Nevetése csikordult, mint a fék, s bezúzott kirakatként csörömpölt.
Mintha nagy tükrök lezuhannak, cserépbe borult a föld.
Tele volt az alkonyat boszorkány-járású, visszhangzó neszezéssel.
„Kár a zakódért”, szólt, s varrni kezdte tűvel és nevetéssel.

…(Lehet, hogy a délután folytatódik?) Töprengve perdült vissza a nap.
A fán dacosan álltál, s pirongva állt a fa alatt.
Sötét kendőjét a gyermeteg szégyen már-már láthatón törte át.
(Ejha! Ím egy Francesca Madonna!) „Anyám, csinálok neked glóriát!”
Néztél le anyádra, aki fölnézett vissza rád, s akkorát sírt szegény,
mint ókori sirató néne, összesírt lábosnyi aranya hegyén.
„No-no, lejövök”, szóltál, „Anyácska, csak tegyél egy százast a fa alá.”
Ő állt. „Harminckilenc éves”… Mintha mindétiglen csak ezt mondaná.
Mindenki nevetett, mint egy jó tréfán. S haldokló-szent-Teréz feje körül
lobbot vetett a titkolhatatlan szégyen. A százas is előkerült.

… – Nemcsak a körömfestéshez értesz? (Valahogy le kell jutni a fáról.)
Zúdítsd hónaljillatod rám, te lányba ojtott Ámor!
Te knósszoszi stukkó, a knidoszi nyulánk csípő mögül kiütköző!
Befejezte a varrást és holdfényű lábát egymásra halmozta ő,
nagy lábát, rajta szurokcsepp-olvatagon, mozdulatlan csügg cipője.
– Hiába bámultam be minden ablakokon, még sohasem láttam, hogy lábad ilyen pőre!
Még soha nem hittem, hogy szagod ilyen vad fűvel keményre tömött zsák!
Rajta márvány ajkkal hallgat a fejem, ha nyakazzák.

„Kosfejű!” szólt, „minek mondasz ennyit? Elég, ha a reggel megérkezik.
Számba vizet veszek, s megmosom vele arcod, ha bátyáim az ajtóban összeverik.”
– Miféle ajtó az? – „Magas. Piros. Szemöldökfáján kék timpanonnal.
Fél marhával hátán, sárga kötényű bátyám utánunk lép be azonnal.
Kutyaidomár bátyám ajtókarikába fűzi a szíjas ebet.
Csütörtökön lábamnál fekhetsz. Nyakadban nyargalva töltöm a pénteket.
Szombaton válladban megvetem lábam, s függök, mint szakadék fölött.
Vasárnap ágyam fején a levegőben állasz, füstölgő szemű angyalaid ölöd.”

(S hétfőn – gondoltad ekkor te –, Panni felhúzza az évente kijáró
női gatyácskát; kétségbeesett tekintete apjára kitárt ó,
szánalom, jajongás, dühödt vágy, imádat, mint egy felpattant etruszk zár.
A földbe félig besüppedt oszlopsoron valakit egyszer megfogtál,
ott a kő között puhán süpped a föld és gaz arcodba omló éje,
s hangzik, mint csupasz madárfióka bőrén át, egyre a szívverése.)

– A lányomat – mondtad végre, – minden atyai tanáccsal jól elláttam.
S kedden az Átlósutcainál: Dzsekszon Pollokk, kiejtettem elszántan.
De ezeknél akkor már többet ér egy mendei domb, egy kápolnafal:
fölül megfested, alul meg-megöntözöd, békességben papjaival.
Kedden alkonyatkor a kidűlt-falú temetőben volt egy jó kaland:
meghúztam a harangot, hogy vacogó sarokszentté kövesült a hang.

Törettem magam még kedden este az Átlósutcai zsámolyain.
Megosztottam Lívia és Anna között mosolyaim, vigyoraim.
Cs. T. a ládán merengett. Lábszára közt kitűnt a sötét takaró.
Nem mondtam el neki még: így egy elrepült égbolt árva királya volt.
Az Átlósutcai, ez a piszkos szakállú, persze szemünkbe röhög,
de nem mondtam el neki még: úgy áll Erzsébet fölött,
mint a soroksári temetőben egy mexikói kalapos kereszt.

– És szerdán – vágtad ki ekkor, reszketve, végre – megfestem belőled ezt!
A hajhoz kaptál, mely rövid volt, de ágaskodó haj, szikrát vető.
Lábait ekkor összezárta, mint csöpp sírjuk mélyén a krétai nők.
Nagy keze alól még látszott a majdnem fekete mell s rózsaszín érme.
De szeme ijesztő, mély, elhomályosult kő. Nincs, aki hozzá érne.
– Szerdán megfestlek! – ingattad törzsed fölötte, s érezted, kőből rakott.
– Piero della Francesca, hívtál, mért kapott arcod kőburkolatot?
Majd csütörtökön bemegyek magas ajtódon a kék timpanon alatt.
Ha kutyaidomár bátyád ajtódhoz kötöz, nem rágom szét a szíjamat.
Ha sárga kötényű bátyád felhasított vadként helyez lábaidhoz
s vecsernye-arccal vallat, én vallom: nem szült téged más, csak zsenge Knídosz.
S szombaton lábadhoz fekszem, oly jó lesz, mint két tüzes hasáb a fagyban.
Vasárnap felöltöm angyalingem, ágyad fölött, a tiszta magasban.

És nem szólt a lány, hogyan is szólhatott volna ez a lány? A szivattyú
lent hiába hüppög. Mégis csak gép. És sohasem hattyú.