(Utolsó kedvesének)

1

Mint pincében tartott fillér,
fénytelen volt a szerelem már.
Böjt az odaadónak. Rács
és árnya a csatornalétrán.
Mintha a halál lengetne
felétek fekete lobogót,
az egyre sűrűbb árnyék
csorogni kezdett, mint az eső.

2

Combjának belseje olyan volt,
mint a görbe északi tűzfal
hideg esők koromsötét
kiütéseivel a téglán.

Már szétrohadt a Margit-híd
esőtől hólyagos íve alatt.

3

Erre fa való, föld, növényzet,
megnyugtató hangyajárás,
bábon mosdó nedves pille,
melletted aki kitart, míg
évek múltán egyre ritkább
látogatásod ér a sírnál.

4

S már csurran-cseppen az emlék méze.
Arany kötőanyagában
borzongató kéjjel pillantsz
combjainak belsejére.

A hús rojtjai alól a csontok
időtlenségbe mosdatottan
visszaverik pillantásod.
Magával megtelt. Körré vált.
Egyedülvaló és megértett,
s te, asszony, játékká váltott fillér,
fal felé fordíthatod párnád:

Végérvényesen tied immár
a görbe északi tűzfal-comb,
a másénál romlandóbb testrész –

mert a költő, látod, nemcsak böjt.
Fején addig másznak elő férgek,
míg tiszta kövű szobád falán
képe körül szétrepülve
fehér szalag mind, aranybetűkkel.