A hárfa, mint egy
bezárkózott asszony zokog.
Szétosztják hangját
a huzatos szoba-sorok

egy házban, ami
két tó között, fák alatt áll.
És hegyek mögött.
Az ember rá sosem talál.

S nem is keresi.
Mint sztrádán a piros gépek,
a legrövidebb
útra tör: kurták az évek.

Két lépés egy év,
mint az új lakás. Egy vagon.
Szédítő-gyorsan
robognak a fák utadon.

Oda se nézel.
Közben ráncok kaszabolnak.
Vadmacskakarma
vérez a mind kurtább csóknak.

És iramodva
amikor nincsen hova már,
a hárfa előtt
hosszú, huzatos szoba vár.

Apád temetik.
Álarcos pofájú lovat
fognak kocsiba.
Tajtékosak az orrlukak,

s a deszkapadló
foszladozik, ahol jár.
Énekelhettél
volna. De sohasem tudtál.

Fogni a gyeplőt
erősebb kéznek adatik.
De követheted
viharral szemben a kocsit.

S a hárfa, mint egy
bezárkózott asszony zokog.
Zokog? Nevet, ha
végre az ajtót rányitod.