Katarzis

Éj van. Mint nehéz üvegfüggöny, a hideg
hosszan csörömpöl szét, ha vállam löki meg

és cérnára fűzött gyöngyként a hátamon
pereg, patakzik – jaj, nézd! – jeges ága fon.

Ó a házak!… rajtuk át a kapuárnyak
didergésükben ringatózássá válnak,

míg láthatatlan lábakon, de fehéren
nagy, szelíd ködállatok viszik serényen

az egész utcát. Csak egy-egy feslő ablak
fénye teszi, hogy szép szó, még kimondhatlak.

A férfi szerelmeséhez megy. Éj fogad.
Mint a kőlap, konok négyszög a gondolat.

Mondják, volt férfi, ki kardot vitt magával.
Tűztulipánt. Telt csacsit angyal-iával.

Ki tengert. Gyöngyház-korlátú hajót… s kerek
tálakon cipelte a rettentő szivet,

földjét, amelyben szunnyadt féreg és a mag.
Mint a kőlap, konok négyszög a gondolat.

De akinek hólyagos tenyere csalán,
és keserűség füstöl nyelve parazsán,

kinek lábnyoma kővé vált korom – s hideg
sújtással a harmincadik év üti meg,

mint lándzsahegy, amit egy kéz még visszatart,
de azért jelzi már, hogy fog lecsapni majd,

se kardot, se tűztulipánt, se víg iát,
csak bűnöket visz: medvebánattal imád.

Mert akit anya szült, születésre vár még.
Megnő, mint a medve, bús lesz, mint az árnyék.

Vermet ás, kést hegyez – öklét csüggve ejti
(néha a magasból muzsika belengi),

téli vad. De hómezőn, mikor a jég zeng,
rátűzöl mint csillag, te, derengő szép szem.

Nem időben, téren át, sugaras éj, nap
hullámzásában álló emlékezés vagy,

öröktől fogva, hol egy az ég s a lélek,
iszonyú teleimen át hordott méhed.

Bordó vérhálós sejtpalotádban ringtam.
Én ezért mosolyogtam az ordas kínban.

Tudtam kések metsző fokain töretve,
tejes csontjaim alakulnak öledben.

Rózsaszín bolyhos tengeri csillag! Napágy!
Mint aranylombtenger közepén friss faág,

én tebenned álmodtam meg életemet.
S mint kövér aranycsigát kisfiu vet,

álomi jeleket remegő ecsettel,
így szórtam tele én életem neveddel.

Rejtettelek néha magam elől – tudd hát.
S elborítottál, mint láng a csipke bokrát.

Kioltottam néha szemeimet – s köréd
vakító fénnyel simult, szétszállt a sötét.

Ábécé előtti szerelmem lesüllyedt
képe, te: te kötözted eggyé szivünket,

mert jobban, mint ember szivével a mennybolt,
lényeddel összenőtt lelkem mindig egy volt.

…A férfi szerelmeséhez megy. Szárnya fagy?
Sohasem voltam még kimondhatatlanabb.