Egy csorba kövön írom ezt neked.
Kövön, melynek sebei vannak és néma muzsikája.
Kő, de rá lágytalpu szurtos gyerek
szökkent az imént még. Most ő a kemény kő puhasága.

A kövek, a versek mind egyformák.
Mindegy, hogy szerelmek hideg ágya s csupa rózsaredő,
vagy csavargók érdes zsámolya ő,
formát nem bontó, ércnél keményebb csönd, tárt bogár-tető.

Tőled távol e magányos kövön,
míg napsütés szikkadt bozótján vágyam utánad kutat,
vörös napszállat vérzik a füvön –
magányosságom némán is szétüvölti hiányodat.

A fűbe mosott fogsorú hullám
hömpölyíti utánad egynapos kínom, terjedve nő.
Zöld mérgű, eget borító burjánt,
hiányod rossztevő cserjéjét fonja körém e kő.

Gyűlöletes az eleven emlék!
Mint a levágott kézfej a tőnek, visszafáj.
Tegnap és holnap egyaránt nemlét.
Nem akarom, hogy elveszíts! Nem akarom, hogy rám találj.

Azt akarom, hogy megálljunk.
Belőlem, mint tűzszekérből a kerék, hullj ki mozdulat.
Tűz- s tengercsiszoltan álljunk,
mint akik megtalálták két felüket – magukat.