Kutya szájú, ijesztő est – aranygalléros délutánod hová tűnik?
A Nap aranyzöld nehezéke parázzsal telt labda, lecsüng.
A hűvösség kékselymű léggömbjén még ideintnek a tört nyakú gitárok
s száll, száll, ó, száll az egünk.
Már puha, didergő koromsötétség körém kavardul.
Nehézvérű repedésként csak egy-egy ablak mélye lángol.
Vacsoracsillag libeg púpos háztetőre
s lábam alatt üveg fagott jajdul
egy széthasadt virágból.
Nélküled az est erdő farkasokkal.
Mély erdő és halál.
Veled az esti park: füvek búcsúja, göröngylakodalom –
viráglacikonyhán pecsenyévé pirult kicsi bika
arany illata száll – s fénylő szilvák meredő kacson.
A lámpák! a lámpák! feketén csavarult rudakon holdak – neked
ágaskodnak a bokrok indái közt e kopasz furulyások,
neked hullnak, mint tündér káposztafejek.
Nélküled az est tó alá bukó utcái úgy bugyognak!
A temetőkapuk úttestre kilódulnak, mint a kezek –
sózúzmarától rideg karmok álomüvegek mögül úgy
csikorognak, hogy a sírás körvonalukká mered.

Meztelen aggastyánként a vénhedt Homály
málló bütykökkel áll szótlanul.
Az Idő vakolata egyre szitál, esik.
Ha itt lennél, varázsszerünkkel kenegetnénk avas térdét,
horgas állát,
s kéjes tüskékkel
csiklandanánk válla pereceit.
Ha itt volnál – figyelj csak! – a marka is szelíden kinyílna.
Ujjai ágyára vadgalambpár fészkelne – s ott megülne.
Mint kislányra ujjongón megnyitott kályha,
gyermeknyi fény sötétből kinyílna,
játszó meleg meglepne, szívünkre repülne.