Inas faragta málló kőből.
Elfaragta.
Mikor látta, hogy a mintát
már nem képes utolérni,
szabadon: harag s röhej között
kénye-kedvére összecsapta.

De történt, hogy jöttek fővezetők
a gót templomot megszemlélni,
s az építész,
ki a munkával elmaradt,

hogy a hézagot kitöltse,
szobrai közé tette a disznóságot.
Tudván: ki sokat lát,
nem néz az egyre.

Ám a kardinális, a bolondos,
a faragott kőhöz mit sem értő,
a szépre vak, megállt előtte,
s kegyet akarván gyakorolni
– kimagasló! – szólt, s száz dukát
repült sávos bársonytokban az építészig.

Az inas kapott egy kupa piros bort.
Egy elbocsátó levelet.
Vendég már nem volt,
csak az est sötétje.
Póklábon állt a potroha a Dóm fölött.

Ment az inas,
(vállán iszák, bőrtömlő) hangszerével.
A félbemaradt köveken
sistergett a vizelet.