Felébredt Gí. Szemünk előtt
fekete-kék-zöld ejtőernyő
gombája billegett a víz fölé.
Előbb azt hittem az Átlósutcai
festette az égre képeslapnak,
de aranyszegélyű trikóban
felismerni véltük Tímárt:
ragyogva nőtt az űrből,
mint néma zenekar fölé
a szóló trombita.
Amint intett, mászni kezdtük az eget.
Nem vittünk magunkkal nagy, csatos övet,
bukósapkát, se érszorítót,
szégyelltük volna azt képzelni,
hogy itt valahol a kéklő égoldalban
nem kapaszkodhatunk ernyőddel együtt
a szélben lassan süllyedő Napig.
De alig tettünk szárnyunkkal két arasznyit,
a dőlt sugáron hajóként ingó
régi veranda küszöbénél
ernyőd a szél alól kifordult,
s mint korommal teli nagy csepp,
lepergett az égből a vízen,
mint szétpattanás előtt a kifutó tej,
aztán a kacarászó apró vízhullámzás
ragadta magával, partig.
Hogyan is hihettem, hogy
aranyszegélyű fehér trikóban,
mint egy Rátkay-festmény,
fekete-kék-zöld ejtőernyőn
itt terem Tímár!?
Ó, Nap, ki hónaljáig érő
vörös kesztyűbe bújtatod
Gí karját,
áttetsző-omlatag toll-sugarakba,
mikor végiggurulsz a parton,
a káprázatnak is vége.
(1975)