…Hajnali négy. Fekete a kert. Szótlan a madárhad.
Mélyhangú dobszó szakad. Esik. Álmaim áznak.

Látod, mérges-zöld, vastag levéltenyerek mögé rejtik
arcukat a virágok. Reggel lesz. – Majd úgy felejtik.

Pacsirtadalból font reggel. Alma illatú világos.
E folyékony üveg-tengert veszi az ég magához.

Az ágyáson, hol éjjel a könnyű kutya futott át,
mintha gyémánttal sózták volna, esőcsepp-kocsonyák

fénylenek, s hogy zsugorodnak! Egyre több lesz itt merész:
a Nap megindult hullámvasútján szökik az egész!

Szikrázzatok le rám a magasból, a ház fölött, tovább!
Gesztenyefánkon felépültek a virágpagodák.

Tizenkét emelet zenéből, még feljebb, a fészekig!
A rigó megszólal. Csipegeti az ég széleit.

Felépült bennem is a mai nap: huszonnégy emelet.
Ágaskodó lábujjad a padló – kezed mennyezet.

Életnyi talapzat, tetőzet: mindenen átsugárzol.
Mint levéltenyérből a kehely, mindenből kilátszol.

A friss útból, ha a végén kátrányos vasszekér pöfög.
Bordó stráf ég a kövezők trikóján, tűzből kötött.

Téged foglalnak ott a földbe, s a kőből kibontanak.
Holnapra már a régi út porából mi sem marad!

Semmi! Semmi! Fut a hajnal, fut a friss szájú gyerek-Nap,
fitos farocskával billeg, ilyen feleletet ad.

Te tanultad tőle a hitedet mondd, vagy ő utánoz?
– Semmi! Semmi! – Sziromhajtó májusi szél kiáltoz.

A szélből is te kiáltasz – te jössz a gőzből, mely szakadozva
ereszkedik a kövezőkre, az új kőlapokra,

az ujjongó lángból s a kátrány kesernyés illatából,
a kislányból, ki félve az új úton keresztüllábol

kannával, kék szíjú szandálban, mintha a mienk volna!
– Hány részlet szövi rám lényed egésszé ágazódva,

hogy este, ha alszik a kövezők kocsi-kalyibája,
s didereg az út: hátha nem épül tovább ruhája

a kék-közepű tócsán, hol kocsik gázoltak keresztül –
hol kinyilazott, vak lámpák a Hold alatt restül

szoronganak, és megkérdezik, hogy kigyúlhatnak-e még?
Sár lett az orgona, veszem észre, míg megyek feléd.

Fáradt vagyok s meglátom, lám, a vaskapu szárnya törött,
hogy a szőlőlugas roskad! S mint kibe penge döfött,

tudatomig tör mai hibám, millió mulasztásom –
de te várj, hajolj rám, mint kövezőkre hajlik álom.

Te várj, csak te várj! Rám hajnali ég erejével borulj!
Elaltattad a sötétet, fölkelő Napom, bíborulj.