Mint egy Brontë regényben, zúg az elvadult juharfa.
Medvefelhő mögötte. Fények szénaszála rajta.
Moccanatlan áll. Figyel. Mordulva lecsapni készül?
A négy harang a dombon rázza a csengőt vitézül.
A kiapadt vízen híd. A hídon reszketeg karfa.
Ránehezül a vihar, les, mint medve les a halra.
Siklik a pisztráng-délután, mancsa közt átbújik-e?
Vergődik a kicsi dombi világ, ver pisztráng-szive.
A kék meg piros főtér felől még rémlik muzsika.
Ijedt szemű tehén jön, nyomában kakas és bika.
Egy szépnyakú eb a hídon ideges lábbal kapál,
a gúnár tolla hullik, ahogy a túlsó partra száll.
Ekkor jönnek a lányok. Csapatban, mint a vadlovak.
Ezüst-trikójuk villog. Megrohamozzák a hidat.
Rövid hajú mind. Csapzott. Szűk nadrágban duzzad a láb.
A szájon friss a vérzés. A festék: most-tört szarkaláb.
A fiú ekkor áll föl a reszkető korlát fején.
Fekete trikóruhában csúnya és kecses legény.
Érzékeny ujjhegye érint levegőt – titkos kezet?
Vagy viszik őt, emelik e korai asszonyszemek?
Némán, igézve, utána, mellükön keskeny kezük,
nyomulnak át a nyomában, kürt se szól, óra se üt,
dob se pereg, csak szivében, de ott konokul, vadul.
S a híd végén férfifeje szolgáló ölükbe hull.