Alszanak a férgek, elbújtak.
A nádból kis piros preparátumok hullnak.
Nyakamba hullsz csöpp, száradt állatvilág,
katicabogarak, muslicák.

Nem siratom, ringatom őket, csak tudom még,
hogy tavaly elmúltam huszonhét,
s már nem siratom, nem ringatom az üveghegy
időn, kik halálba űzetnek.

Tartja kezem gyámja fejem még.
Rádiumsugaras rög lennék, ha elesnék.
Gyúl, aki néz, és belesápad –
fertőz a hullám: elkapod tőle a lázat!

Holt száj lidércébe is terem,
aki élt! Vad, mocsári szirom-lebeny,
kínzó, kéjt adó, méz-epe-csók –
földöntúlit hoz, s nagyon is a Földre valót.

Az ujjam csízpehely-vánkosán mi van?
Vissza törékeny játékhidam!
Holdas csípőjéhez odaköt,
és ég, ki hajdan, simogatásai között.

Estemből hajnal, még nem fakulsz a fű hegyin!
Oroszlánbőr pajzsra emelitek bűneim.
Ennyi fantom, gólem kit lakott,
hol állcsúcsom hordott itt Napot?

Nem siratom, nem – halálom úgyis megterem,
mint nádfalban katicatetem.
Bújdosón nád szemfödél, s a rászegzett idő
hull, hull a vérsötét semmiből.