Nyolcvanhárom éves nővérünkre, Uram,
a kaparó kapa árnya után
a föld vastag szárnyú döge zuhan.

A homok hangtalan pereg. Sárga.
Kapuvas fölött őrtornyán puhán
őrszem harang ül, lóg a világra.

Nyikorog a kerék a kutakon.
A kannák esője suttog puhán.
Szép válladon darázs pihen, hagyom.

Csak egyre nézem, a magos égre
hogy gyűrődik puposodva puhán
az új domb, mindig messzebbre érve.

Nő koszorúk közül a sima kúp.
Világnagy feje néz felhő után.
És hangtalan pergő homok az út.

Anyó lép fekete anyó után,
imbolygó fagyöngyként hány néni fut!
És nyomukba lépünk mi is puhán.