Mint hajósinas
az árboc tövén,
toporzékoltam
szégyenemben én,
hogy dobál a víz,
a hajó borul –
és nem értettem,
ha máshoz simul,
és víz és hajó
engedelmesen
más kézre játszott,
haragban velem.
A duzzadó szél,
tajtékzó vihar
befogva dőlt, mint
járomba bivaly,
s széles szügyére
lenézőn köpött,
ki – hajszálon múlt
és hajótörött.
Ma, mint a hajós,
úgy, koravénen,
az árbocokat
szinte csak nézem,
a szelet szemmel
kötélbe fogom,
a tárgyak kedvét
mindegyre tudom.
Olajat tűznek.
Posztót bikának.
Ennyi haszna volt
az inas korának.
Minél vadabbul
törsz Rinocérosz,
bennem a mindegy
nyugalma céloz.