Remegnek a füvek, cikáznak a hangyák.
A Mas d’Asil-i nyerítésben
tornyozzák a Willendorfi Vénusz kontyát.
Egyszer ő lesz a feleségem.
Hol Pattadakal Erzsébettel határos,
élek e vasalatlan ingben,
huszadik századi dolgom semmi sincsen,
hasonlítok egy napszítta, rózsaszín kopáshoz.

A végtelenség fű, hangya szövetében
súrlódott egy Nap-hatalmú kéz,
s e fakó horzsolás úgy ül az Egészben,
mintha éppen itt nem lenne kész.
Rajzik a változatlan díszítőelem.
Nyoma sincs itt más izgalomnak:
e rózsaszín üresség, honnan kikoptak,
legyen fű és hangya, s a kép zavartalan legyen.

Finom selymes állú orgyilkosok útban
fától fáig lopózva jönnek,
a gondolatok mélyek, mint kő a kútban,
gyászbojtjuk van, pedig megölnek.
A Mas d’Asil-i lófej nyerít utánam
és Willendorf mutatja kontyát,
és Huszadik Század, megmásznak a hangyák,
mint napszítta kopást a fű barbár folyamában.