(Nyaralásunk utolsó napjain)

Ez a második szombat délelőtt.
Engesztelően kisütött a nap.
Augusztus fátyol-ködeiből
Július, kibontod derekadat.
Csípőd hullámzása lassúbb ma már,
szép kézfejedről lankatag csapat,

az ujjaid egyre le-lebuknak,
s bizonytalan kövek élén a láb –
fehérizzású bordó napoknak
szénné égett füvét vinném alád,
de szélben meglendül hűvös kampón
s mezítelen válladra hull a kabát.

Az ősz tisztább és tündökletesebb.
Nem félek tőle: harmincharmadik.
A csigolyák tornyán csigalépcsőn
hordom a betegség csapatait.
Már többet fáj a test, mint a lélek.
Lelkem a megnyugvás öblén lakik.

Nem lemondás öble, s nem is idill
jövőt láttató kristálygömb felett.
Ó, mint karón a gömb a nyíló rózsát,
csak nyíljon! tükrözöm az életet.
Nagy az ősz! A Klapka utcán gyöngéd
fehér bogyók a kertből intenek.

Behajtották az ablakokat lám,
a tűzpiros meleg benn maradjon.
Néma a szénhordó felesége,
száján az ökörnyál fonalat fon.
Csiklandós szálat, mert belül nevet.
Békén alszik nagy keblén az alkony.

S a kútásóné a teheneket
elnézi puha testvériséggel,
amint árnyuk hosszú, sovány virág-
kehelyként csupasz lábáig ér el,
s mint szőlővel telt dézsa borulva,
trágya- s tejszaguk öntözik széjjel.

A férjek feketén közelednek.
Kering, mint galambtoll kémény körül
az elfáradt gépek sípolása.
Az utcáról benéz egy ló, s fölül
a vasrámás ablakba sokáig.
És Pesterzsébet ilyenkor örül.

Az utca vet most cigánykereket,
hiszen a hatalmasok nem járják.
Csak az életében ismeretlen
költő látja néha a köd-bárkát,
amint háztól házig hullámozik
s begyűjti elpergett napok árát.

– Forró volt hajdan sípon a száj is!
Július táncolj, és vedd kabátod.
Feleségem tizenkilencéves,
viszem a tavaszt az őszbe, látod,
mielőtt ragadozó szeszéllyel
csapnak nyaralónkra a hullámok.

Vihar ideje, ősz! Fosztogató!
Házam üres. Sikertelen sorsom,
mint vasakkal s lúgokkal mart tenyér,
eldurvult apámként fog át zordon.
Csak a szerelem, mint könnyű kéklés
maradt meg. Virágfoszlányát hordom.