Engem, mint elvadult ebet doronggal
kergethettek, zuhog az ólomsúlyu bot,
míg gesztenyefák tornyos palotáján
kötélen kelt suhogássá alakulok,

de nem alszom el virágtemplomokban,
híd ívét, szédítő toronykiszögelést,
vén gyárkémények gallérját rovom majd,
s élem a suhanást, mint ti a létezést.

Pesterzsébet tetői innen kékek,
mint hegyi kő, ha távol üveggé szépül.
Nem is tudjátok, hány felhőkarcoló
hajtja össze csúcsát a magasban végül!

Innen beláthatom, hol a Kisduna
bűzös ezüstteteme csillanó fonál
a gyermekkor nádjai között, fanyar
bogyóit villantó bozótosainál.

Hol az Átlós utca pelyhes kalapú,
mezítlábas fiatal cigány, álmodik.
Szelíden megtapossák a szekerek,
míg végignyúl a következő városig,

s a Jutagyárból munka után nem lép
– mint hold a Soroksári úton: – felrepül
a tömeg az égi emelet felé;
és egyszerre itt áll mindenki legfelül.

*

Pitymallik rajtuk puha, szürke rózsa.
Elfogódottak. Befelé les a szemük:
Soroksár felől a temetőlovak
húzzák ezüst-ében lakatlan szekerük.

Az első szellő most érint koszorút.
Lágyan foszladozik a halotti beszéd.
Mint füstöt vitte víz fölé a szél és
tartja, mint elhúzó vadlúd szárnya neszét.

Az esküvői öltöny csupa tömjén.
A nyakkendőjét is, ő nem így kötötte.
A gyertya könnye szárad a cipőkön,
éppúgy, mint hajdan a malter vastag csöppje.

A kanalával már nem merít senki.
Az első éjben csak a gyertyák lobognak.
A szomszéd fiának ő csinált hajót.
Virág int léc mögül, az, amit lelopnak.

Amikor künn már üveges sötét van,
s vaspánt közt kikorhadt fával csüng az ajtó,
és lankadt zárján át, és újra átlép,
a falon is, hol képe még felaranyló,

és átmosódik az ablaküvegen,
s tréfából karcol egyet lánya poharán,
az udvaron szellő moccant levelet,
s ő hirtelen: száll tükörszín lépcsők fokán.

*

Nem is tudjátok, hogy felhőkarcoló
indul az égbe egy megrepedt kút kövén?
A Csorba utcából is szökő falak,
s a Kakastóból hány torony szédül felém!

Üvegharanglábak! S hűs hajszálakból
kimunkált korlát suhogó liftek előtt.
Oszlopot emelő csigák közt úszol,
míg föléd boltozódni látod a tetőt.

Égetett vasszögkampókon sok szirom.
Mindenfelől illatok és sálak teste.
S fekete-fehér kockás csarnokokon
aláeresztett szárnnyal követ az este.

A köröndökön a lámpák kinyílnak.
Pflum Ilona hívja most Nolipa Istvánt.
Warholcz úr vánkoson pergetett sót hoz.
Kék seprővel Gróf, az utcaseprő int ránk.

Finom söprűnyéllel gombócaitól
megszabadítja Éltető Ödönt, aki
– hűvös, sovány fuvolák moccannak már –
rövid záróbeszédet kíván tartani.

Hallgass toronyzenét! S lombpáholyunkból,
mert minden felhőkarcoló itt összeér,
innen tekinthetsz ki a temetőre:
jön felőle egyre a temető-szekér.

*

Pesterzsébet… nincs hídja s palotája,
de tárt toronykapuján egész Pest befér!
Óriáskereke s Bazilikája
e felhőkarcoló alján csak egy egér.

Fehérre mosott bundájú és gazdag.
De remeg, s osonna jelentéktelenül.
Vén tölgyfáival s költészetével áll itt.
Hősi? – Egy Nylon-lány meggyszín körmére dűl.

Büszke? – Ezüstpapír-kocsin fecskefark.
Hinta. Sorompó. Katonai faköppeny.
A Váci utca hajnali háromkor
ékszertartóból szemetet szór a ködben.

S az ötödik emelet pléh párkányán
két csüggő galamb nyakán visszaáll a toll,
pihéik ejtőernyőin lebegve
karika-szemekkel néznek a magasból.

Mit tesz Pest minden erkélygondolája
a téglatenger kőhabjain ha dagad?
Napernyők hűsén, loggiák fénycsövében
vad keblek piramisárnya e fal alatt?!

Elpereg, mint cérnáról a hamisgyöngy.
S felhozzák folyton-folyvást surrogó csigák,
a soha-nem-szűnő emelőkarok,
egérnevetését, mint könnyű dáliát.

*

Repülés közben alvó selyemmadarak
a rózsaszín égből hűvöset vetnek,
fekete pálcáikon a napernyők,
kissé megdőlten a nap után lebegnek.

Gallér se véd, meztelen fénylik a szél,
csontos bokái közt egy vad kürtő dalol.
Rőtszínű dinnyeszeletekként cikkan
a lámpa a szódás szamár hasa alól.

Messzire csendül a patkó. Harangoz
meglazult szögén a hajdan írt számtábla.
A kert mélyéről sápadt hortenziák
dideregve vihognak rá a világra.

A hold leejti kardját – s Erzsébeten
a csurgófényü éles penge végigér.
A kőidomú Klapka utcán villog,
s a felhőkarcolók áttetsző szélinél,

a szódás kócos sörénye alá kap,
a kriptát sikáló Kolongya nénire,
s a magasból néző hajdani arcok
hullámzó semmiből faragott élire,

s verődve vissza mindenünnen bokros,
elvadult dzsungele a világosságnak,
megszabadult fiatal munkás vagyok,
aki téged halhatatlanná kiáltlak.