(Gaál Imre, a festő emlékére)

Reggel van. Az ég derűs. Lelkem fegyőrei,
alszanak a piros szügyű kutyák.
Kéjes álmukban kinyúlt karmokkal heverik
körül tündéremet, a dáliát.
S ő – mint akit furulyázó süvölvény biztat,
csillagfejével arcomhoz simul.
S bársonyosan, ahogy a gyár is szinte fénylik,
denevér-korma a reggelbe hull.

Körös-körül az egymáshoz ragasztott viskók
rengetegében ablakmosó járt.
A csacsi is kétfelé választott sörénnyel
pezsgeti végig utcán a szódát.
Egérszürke falak is sebeik feledve
esnek a fekete-lakkú üvegnek:
mélyén nézik márvánnyá álmodott homlokuk.
A reggeli ablakok nevetnek.

Kijózanul s ilyenkor lesi arcunk Imre.
A torz is ezért lesz nála fenség.
Mikor a nők ágyukból kisurrannak s várják,
hogy sötét hegedűtestük fessék,
kiknek ujjára szalmagyűrűt font csak Imre,
kiket körhintára rakott szállni,
úgy lépnek most kagylózúgás és fecskecsirip
karéjában, hogy szárnyuk sugárnyi.

Kijózanul s ha végigmegy az utcán Imre,
a fonónőben megremeg a hó,
és szemének Mont Blanc-járól, vágyódva Imre
mellére ragad marékravalót.
A percet hosszában kisöpörni kész vagy, csend.
Most Firenze sem több Erzsébetnél.
Imre rajzol. S egy lány körvonalából, Reggel,
visszavonhatatlan megszülettél.