Czétényi Vilmosnak*
Mégis, az vagyok, aki gyerekkoromban.
Ha lábamnál fogva kifordítasz is,
s ha hét és fél évre újra úgy felejtesz,
az vagyok csak, ki gyerekkoromban.
A repülőt először fölszállni nem én láttam – AZ APÁM VOLT.
Az ezredes fölnyalta a babot a földről. Nem az apám – ÉN LÁTTAM.
A Történelmet betették a gyermekkori Képes Könyvek közé. E mell-
képgyűjteménnyel még sohasem esett meg, hogy FÖLNYALTÁK
VOLNA A BABOT, külön, külön, vagy együttvéve.
Apám nem sokat magyarázott el nekem a repülésből.
Az ezredest örök időkre lefokoztam.
Ezek után VALAMIVEL NEHEZEBB felrepülni.
Az Őrmesterek, a Házmesterek (és persze a Mégrosszabbak)
vállán hullámzott a koragyerekkor, mint egy kis kék koporsó.
Van-e negyvenéves férfi, ki nem érti meg:
Üldözöm a gyermektekintetet,
a kegyetlenül éles tükröt
– arany rostélyod ne csapd le rá, te gyermek!
szemhéjad nyissad!
látnom kell, minek látszom:
ŐRMESTER-E,
HÁZMESTER-E,
vagy a MÉGROSSZABB sunyít vissza onnan,
a pofáját megnyaló, hegyes fülű, kis fejű tigris?
Ne hidd, hogy vannak kiválasztottjai a jónak.
És vannak kiválasztottjai a gonosznak.
És elhúznak melletted, mint a kivilágított vonatok.
S itt nem marad más, mint némi szikraeső büdös füsttel.
És állólámpád kinyílik, mint egy meleg rózsa.
S amikor fokhagymás szendvicset eszel, a tűzhely duruzsol.
Tegnapelőtt apró bakugrásokkal vette körül a szobrász.
Tegnap felavatták.
A hosszú ablakokon bezuhogott a napfény.
Orgona szólt.
Ma takarítás közben látod:
MEGKUKACOSODOTT A SZOBRA.
Kié?
Mire keresztnevéhez érnél, látod:
FELESLEGES KIMONDANI.
Ne alkoss nyomorúságos majomszigetet!
Hanyatt esnek rendjeleid sikos jégpályáján a gyanútlanok!
Hiú Pávián! hideg tébollyal mit fordulsz el
gyermekedtől?
SZEMÉBE HÁT!
LEGBOLDOGABB PILLANATÁBA KAPASZKODJ!
EZ AZ UTOLSÓ KOCSI!
A kigyulladt sivatagon ez még áthalad!
Magával ragadhat új kedvű Nap alá!
Én nem haboznék!
S a magam nevében is, én felkapaszkodom!
Ólomsúlyú fütykös alá önként tartom
üszkösödő tigris-hátamat.
Hátha MÉG EGYSZER lehámlik rólam a vérpokol burok!
Hátha két kézzel én magam vethetem tűzbe!
Hogy Ifjúság, Ifjúság, magadénak mondhass.
Hogy az legyek, ki gyerekkoromban,
mikor három tenger mosta Erzsébet határát,
VILMOSSAL kiszabadultunk kék koporsónkból,
s gyöngéden és fájdalom nélkül léptünk a romvilágba.
Itt-ott, a meglékelt égen bezuhogott az űri kékség.
Nem volt a szélnek hullaszaga sem.
Vilmos FESTŐ! afféle aprószentek voltunk.
Az őrmester-vállak szétomlottak, mint téglák.
A gázvezetékek kiürültek, mint a többi cső.
Végüket macskahad büntetlen nyalogatta.
Úgy tetszett, első dolgunk,
a vasuti hídon Erzsébetre jöjjön IVÓVÍZ!
S kapjon FÁT, LISZTET a Vécsey utcai pék!
Szívünk magasából nőni kezdtek a FALAK!
És jött MÁJUS:
„ricsajló kürtök rézvillanása szemez a Nappal kacéran, sárgán” –
bocsássátok meg a húszéves verssort a gyereknek,
apánk nem ütött kezünkre érte.
Ők látták fölrepülni az első gépet, és éppenséggel semmit sem adtak
tovább a látomásból. Nekik a huszadik század a TIZENKILENCEDIK
UTÁN VOLT MÉG EGY,
valami abszurd tabló:
olajtornyok rengetegjén aulikus zenefoszlány
értetlen és kissé ijedt Eton frizurában.
És az autó.
A Benz Motor reklám.
(Varasdi doktor könyékig felszakadt zakóban
a sötét skatulya-orron matat,
s hallat a doboz néha kutyamorgást.)
A huszadik század nekünk
három felől tűzzel szegett ELŐCSARNOK.
Honnan tudnánk, mi jön utána?
De TRECENTO Vilmos,
tanúsítsd a régi gyerekhangon:
csinálhatnak belőlünk kukacos szobrot!
Tetten érhetnek HÁZMESTER-maskarában!
KIÁLTSANAK RÁNK,
s mi újra azok vagyunk, kik gyerekkorunkban!
Nagy fekete erdő volt a gyász.
Még nagyobb piros erdő volt a tűz.
Kék koporsónk fedele rólunk leégett.
S a BETELJESÜLÉS egyetlen perc volt
a Jövő Kapujában:
CSATORNÁBA OMLÓ MELLEL, LÁTTUK,
A NYELVÉT KILÓGATÓ KIS FEJŰ TIGRIST.
S VIASZMOSOLLYAL DERMEDT
PANOPTIKUMMÁ AZ ALVILÁG.