Kitámolyog a folyó fölé.
Milyen iszonyú a mozgás, motyogja a részeg.
Utcácska kerítésén, mint a sörhab,
fehéren izzik a komló.
Sok kicsi néger egy-fürtbe ragadva repül,
üde és haragos hullámvasútjuk:
magasra futtatott fekete szőlő.
Íme, a szelíd kis utca. Mikor rálép,
meredek púpot tornyoz
felemelt lába alá a járda.
Kiegyenesedik hát, kidöfi melle sírdombját,
sáros bokáját a púp felé löki –
de a púp nem púp: szédítő akna,
jéghideg szakadék!
Egy pillanat! Nyaktörő nagyot lép,
gyűrött kicsi teste könnyű papírként lebeg,
s hanyatt esik a sercenő salakon.
Szájára csapzott gyásszal bomol a haj szét,
mint magában égő szamócaszemre, zörgő bokrán,
a téli erdő fekete-fehér
vezeklő tórája csapódik.

Az utca elején volt egy bombatölcsér.
Volt a Jutadomb.
Voltam húszéves.
Ő kávébarna cigány kicsi kút.
A bombatölcsér alja meleg
rózsaszín-barna kapunyílás.
A kavics kékesen ezüst.
S a mohazöld árnyék átható csörgedezését
hallani kellett fejünk mellett,
mint a patakot.