Vessző. Kinőttem.
Levágtak.
Elhajítsad, hol
találtad.
Pápua-titkos
idegen
faragás, metszés
szivemen.
Át-át faragott
anyagom
síplyukon néz át,
magamon.
Vessző. Kinőttem.
Levágtak.
Elhajítsad, hol
találtad.
Pápua-titkos
idegen
faragás, metszés
szivemen.
Át-át faragott
anyagom
síplyukon néz át,
magamon.
Kivetettem magamból a tengert.
Most aztán kivetett magából a tenger.
Vasmarka hurokja majd’ megfujtott.
Most aztán megfojt, hogy nincs nyakamon hurkod.
Vastüdő, kínzó – s egyedül óvó!
Most aztán halnék, hogy nem vagy vaskoporsó.
Börtön és korlát – s csak így volt élet.
Hova lett markában elhitt repülésed,
Szabadság, szép fantom, rőt koporsón?!
Tenger! Ha vas-árad mosná simára torzóm…
Azt álmodtam, hogy értem jöttek.
Kerékbe törtek, felkötöttek,
felhúztak a karóba,
lett belőlem napóra.
Vad időhusáng: a Nap zavar,
és beletanultam jóhamar!
Vonultam, mint a fertő,
torokgyík, lepraerdő.
Kisdedek tejfoga kolompként
felsírt, mikor árnyékdorongként
szájukon áttiportam.
Nők – méhük kifordultan
adószedőnek nyújtott erszény.
És rézgaras se koccan csendjén.
Árnyékom: varjúcsapat.
Emberszem: varjúfalat.
Nézd hernyótalpú árnyékomat,
lábad elé mély árkot vonat.
Átlépni nem tudod te,
csak oltott meszed kavarod te.
Benzined tartogatod.
Most, ami voltál, fölgyújthatod!
Fehérek vagyunk, mint a csontok.
Fehérek lettünk, mint a sebhely.
Jaj, puha rácsok,
lágy priccs, ritka pokróc!
Meleg magány, hizlaló éhség!
Meszes kitaszítottság,
fenevadság,
falak, falak, falak,
hogy összetépték…
Kőkockáid hogy összetépték!
Nem ülhetek a heggyel szemközt.
Nem várhatok. Reggel van.
Kihűlt csúfság. Jégsövények.
Volt barátok sárkányárnya.
Egy alázatos törött székláb
emlékszik, hogy zászlólyukba
Attila lép a Klauzál téren,*
fehér lepedőben. Golyókkal.
Megszabadultan.
Reggel van.
Jaj, puha rácsok,
lágy priccs, szita pokróc!
Vakok végtelenje.
Hűl a szabadság.
Reggel van.
* Attila lép a Klauzál téren (jegyzet)
(Gérecz Attilát második sírjába temettük)
Lábam alatt a rög. A rögben
szétfoszló férfiöltönyödben
kékszínű pelyhekkel álladon
rád lelhetőn, s jaj de változottan
a fénytelen, sűrű zsírú éj
húsában, mint kinyúlt holdkaréj,
tisztán, mint fém ér a kőlapon,
bezúzott rög, tested hever ottan.
Mily könnyű voltál! Karcsún szökkenő,
finom művű-formájú erő!
Hogyan, hogy mélyen mögém s elém,
alattam mázsás súllyal e kemény,
halálban megnőtt gyerek férfi
mindent takaró titkát méri?!
Jaj hogyan, hogy az ég peremén
ő nyúl napunk után fémfeketén?!
Csontkézzel, fémfeketén, s ujja
lesz most már ötágú bitófa,
nehéz, csontgallyas néma erdő,
ijedelmes sűrűjén eltévedek,
tüskéi tépkednek sírig rongyot,
ős állat-csupasszá lebomlok,
foszlom egyre, mint ritka felhő
– s élek! Nem rejthetem szégyenemet.
Ki: áll sivatag sópartjában,
állok börtönnél zártabb házban,
kialudt fény, mi egyre ritkább
sugarával sebeim öntözi.
Cserélnék én már hullazsákkal,
földbe fekvéssel, nyúlt bokákkal?!
Köldökre csüggő fejem mit lát?
Sem-ég, se-föld himbál, füst-közi.
Sem a Földre, se máshová nem!
Hádeszibben szólhat-e ámen?
Hogy kijelölt e lebegésben,
nem érkezem meg, sosem távozom.
– Mért szégyenítsz meg, én sem élek!
Két végével az űr hogy éget,
nem visz csapás az Úrhoz mégsem,
hogy érted emeljem rá botom.
Tavasszal meghal a tél.
A rétek barna gyásza
s e kert friss indák alól
felemel téged, tavasz,
mint sötét, csorba váza.
Tejes-zöld arany ágra
kitűzném most szívemet,
ölelje sarjú rüggyel,
rejtse lepke-zöldbe, ki
egész földet rejteget!
Egész világ tetemét
csibészes, könnyű lázzal.
Aszparáguszlevelek
tört edényük takaró
zöld lángú rohamával
ezegyszer rejtse el még!
A felugató árkok
mélye fölé én is szállnék,
ötvenhattal ahogyan ti
jeltelenül szálltok.
Alszanak a férgek, elbújtak.
A nádból kis piros preparátumok hullnak.
Nyakamba hullsz csöpp, száradt állatvilág,
katicabogarak, muslicák.
Nem siratom, ringatom őket, csak tudom még,
hogy tavaly elmúltam huszonhét,
s már nem siratom, nem ringatom az üveghegy
időn, kik halálba űzetnek.
Tartja kezem gyámja fejem még.
Rádiumsugaras rög lennék, ha elesnék.
Gyúl, aki néz, és belesápad –
fertőz a hullám: elkapod tőle a lázat!
Holt száj lidércébe is terem,
aki élt! Vad, mocsári szirom-lebeny,
kínzó, kéjt adó, méz-epe-csók –
földöntúlit hoz, s nagyon is a Földre valót.
Az ujjam csízpehely-vánkosán mi van?
Vissza törékeny játékhidam!
Holdas csípőjéhez odaköt,
és ég, ki hajdan, simogatásai között.
Estemből hajnal, még nem fakulsz a fű hegyin!
Oroszlánbőr pajzsra emelitek bűneim.
Ennyi fantom, gólem kit lakott,
hol állcsúcsom hordott itt Napot?
Nem siratom, nem – halálom úgyis megterem,
mint nádfalban katicatetem.
Bújdosón nád szemfödél, s a rászegzett idő
hull, hull a vérsötét semmiből.
A fák kihajtják újra rügyeik –
és egészen könnyed zöld vitorla,
úszik felém az orgonabokor,
mintha szarvasbogár csápja volna.
Mozog, él, összecsapódik az ág,
fuvola tátog – s elmetszve torka.
Kimerült igásló hordótestéből a gőz
a farkaspiros téli éj páholya alatt
viola-testükből kihántott páranyalábba
vonja be előttem a falat.
Kimondhatatlan hosszú a fal,
halálraítéltek liszteszsák-hegysége.
Katonaváll. Favágócsukló. Parasztasszonnyi száj:
kicsorbult kútkáva.
Bakómosoly a virradó szürkület.
(R. L. és a többi erzsébeti srác emlékére)
Piros temető alatt pihen
Attilán, Imrén, Éván a szivem.
De szűk ez a gyermeksír zárka,
kifosztott monstranciával Márta.
Szűk az elnémult gyermek mellkas,
hogy behorpadt dombjából doboghass,
oszló csapda, harapófogó.
Örök vád, hogy ki volt a fogó.
Ha fekete véred csak a sár,
ha nem is volt szárnyad, csak aludnál,
ha nem is volt néped, hited, csak
(ízetlen almát pondró) önmagad
falod te föl, kihányva sarát –
hogy került ez a sok gyermek alád?!
Úgy rohadnak, mint a virágok.
Nyomorulttá tették a világot.
Ami a halotton látható:
a karom, az agyar mind rávaló,
markába korbács, ölni még –
csak a lélek, a lélek semmiképp!
De szörnyethaló Testtelenség,
itt a Halhatatlant eltemették!
Szarvastekintetű szemük húnytan:
lelkünk a feneketlen kútban.
Csillagok, soha elkopottak!
Nem is emberek – nem is halottak!
Elherdált földi Magyarország,
mi volna csak hasonló tehozzád!
Szívem temetőketrecekben
apányi bűnünkkel rejthetetlen,
mellkasotokba befalazva,
s nem meghalva, jaj, nem meghalva!
Hogy hajnalodik, Ő követ nyomon.
Fa-fogantyús kés peng ablakomon.
Nyög a redőny, ahogy benne megáll.
Fény dől a benső éjszakába már.
Egérlábakon szétfut a homály,
harapó-bilincs-kerek a pohár.
Csupaszon áll az ágy, gyalulatlan.
Szálkáit kitenyésztem magamban.
Virradatból ez a kés kihasít
homorúvá ült széken valakit,
festetlen lapu asztalt, mocsok
lépébe ragadt öt kézujj kopog
s a vakolatig vésett nevek
felpörögnek, mint a propellerek.
Késsel vájtam – hátha fölemelik,
föl az asztal mocsok-leveleit,
termő fává kilombosodva,
begyűlnek a barátok sorba,
kerek az asztal, az abrosz kék,
a vasalt él rajta törik még,
ropogós, friss – ha ráborulnak,
tiszta tóba fürödni buknak.
Itt jártam mindennél korábban
a város alatti szobákban.
A múltak alatti múltban itt
a kesztyűtlenített csend lakik.
A ruhátlanított félelem.
Itt járt a defloreált jelen,
s ölbe kivánkozó ládikád,
jövő, itt őrzi az alvilág.
Itt folyt leruhátlanításom.
Nézem, ami maradt, mint rácsom.
Hiába nézek ketrecembe,
az űr néz csak az űrrel szembe.
Gyerekfejjel tértem be ide?
Mikor a börtön pincéibe?
Vagy, hogy szamaragolni hagytam
szép Jézuska-fiam a dalban.
A szemétdomb csillog, mint egy kastély.
Szőke trágyán nehéz kimonóját
ledobja, nézd, a naplementi gőz.
Macskatetem nyúl a parti fűn át.
Bársonyos, mint hugodon a kosztüm.
Kecses lábán karma kieresztett.
A várfalak rőt rezgésben állnak,
a meleg megszorul s fénye reszket.
Kapukövek ázsiai isten
oltáraként tartják a vert vasat,
szenvedélyes vasszirmú költemény
áll őrt a ledöntött kapuk alatt.
Érzem is már sárkány-lehét egy-egy
kovács vasba vert indulatának,
amint ballagok köztük, s a szelek
piros köntösükkel rám találnak.
Mérhetetlen súlyú aranysisak
a gót toronyra csapó alkonyat,
s a fény az ujjongva bomló hullán,
nézd, restaurálja a cirmokat.
Az őrülés ezer arca közt a legcsúfabb,
ha a szeretetnélküliségbe őrülsz.
Hangszered sírás. S fekete hangú angyal,
az elhagyatottság sápadt mészkövén ülsz.
Ide a hajnal pajzsot tart maga elé,
felhő mögül, ingatag bokával kerül,
este a gesztenyék csúcsán csillagfény van,
tán tehozzád indult, s lám, hogy elnehezült.
Vizet hoztam a kútról. A nap pirosló
bazsarózsája a fák között sütött még.
Az ágak félig aranyban, lángban álltak,
elvadult kertben tündököltek a körték.
Nyújtóznod kell! bizsergett bent valami,
tartsd kezedet fel! lesz majd csuklóig derű!
Felcsaptam a karomat hát – s rögtön láttam:
nem kezem az. Virág lett, fénylő levelű.
Muzsika lett. Hempergés kéjes aranyban.
De – fára a kígyó – már kúszott a harag,
rám csavarult, és lerántott pehely éden,
fényittas kézfej. Csüggj csak a csípő alatt!
Markold a kannádat meg! Jéghideg a víz.
Jobb lenne virágnak, mint a feketeségben?
Az őrülés ezer arca közt a legcsúfabb
magányos holdtájjá dermedt szomjan és étlen.
Fölriadtam.
Könnyű kis mancsok verik a tetőt.
A kajütfal rezeg.
De kész vagyok.
Sisakom szíja, csatja rendben.
Foltozott hátizsákom,
kenyér és só:
szigorú fegyelem ragyog.
Mint két macska
hempergőzik valami fönn.
A szám keserű.
Gyűlölöm a Túlvilágot.
Hirtelen látom:
hideg a Duna,
alszik a part,
mélyére visznek a tetőn karikázók.
És minden ablak fekete üreg.
És minden kapu szélben csikordul.
És minden bádog
elektromos jazzdob
monoton püföl,
mikor a menet a vashídra fordul.
Sisakom szíja, csatja rendben,
mikor a híd síkja
alólam kilép.
Valami a folyóba csapódik.
Innen, az Országház kőcsigáiról
nem látom jól: mi az?
Madárszárnyam szárítgatom,
s nem látom jól,
semmiképp.
És Annának három gyereke van.
Ha vastag csípőjű,
büdös ruhájú asszony
sziszegve lépked július kavicsain,
semmi kétség: ő az.
És ne mondjátok nekem, hogy a Föld
nem igazi varázsló.
Szeméből hol a rejtőző völgy,
az elefántcsont temető?
Hajlékony fekete ágak mögött
hol a dorombolva surranó tigris?
És frissen fürdetett fehér juhocska fogai
törtek és csempék.
Olyan volt, mint a lejtőn kerengő
fürdetett gidák!
Kolompolt a szó, amit mondott.
Lábfeje éppen belefért a tenyerembe – sarustól.
És szabálytalan, döfő süvegcukor-melle?
Dörzsölő kezem közt Aladdin-lámpa!
Kakastó füvével kitömött párnám,
kifordult, bandzsa párnacsücsök bimbók!
Franciabarack didije kié most?
Megy szegény,
visszér-Nílus
deltában csurog a lábán.
Mintha tehenünk téli lehelete
úszna az égben,
áttetsző felhő fölötte.
A hársfa virágcsuprai serényen öntözik.
De nem gondol ő a régi mozira,
ahol pumpával az öreg jegyszedő
hársillatot permetezett lázfoltos arcunkba.
Kint pedig tél volt.
A zsidótemető falánál
szekérkeréknyi vöröslő hold volt.
Itt tizenkét gyereklány nőtt gótikává.
Mert táncoltak ők, mert kezük kulcsolódott
sötétülő kapuboltban.
Lábujjuk könnyedén ágaskodott
a napfény édesült, széles fűszálai közül,
térdük, ölük, arcuk rózsáiban
billió kilowatt erejével remegett a nyílás.
(E képbe mindig beleharsan a nyitnikék.)
Azóta körbejárja őket a tér;
a makadám lábujjhegyen minden éjjel fordul egyet;
köréjük fordulnak a házak,
miközben csatornájuk elsápad,
tetőjük kizöldül,
s a vörös kapupánt vashangú liliomán,
mókásan megakad a menyasszony kísértetkönnyű fátyla,
a szemfedő lila bársony,
s pendül a gyászhintó főlován ezüstpénz.
Azóta a százszemű fehér nyír elsőként fut,
(saját koronáját, mint levágott fiút, nyújtja az ágkar)
a galagonya tüskéivel világít, hogy jobban lásson;
siklanak a szerelem árkai; elbódult testnyom;
pipacsvér; puha csiga törve.
(A beomlott géppuskafészek ringatózva jön, mint a bölcső.)
Amint kinyit a Nap fukar palotája
néhány ablakot felénk, a tavaszi gőzbe taposva
barátaim kiviszik gyerekeiket alájuk,
ujjacskáik ágaskodna, kezük kulcsolódna,
azt éneklik, hogy „hegy … völgy”
és szívükben a kimondatlan dobszó,
hogy tizenkét gyermeklány nőtt itt gótikává.
Kezük kulcsolódik e kapuboltban.
Írd, ahogy csak jön a kép.
Csupa dúvad jön elébb.
Tántorog a medve és
madártalan rebbenés,
szarvas nélkül iramlás,
két fa szétlép rohanvást,
mély bokor szétnyit, ág zeng,
látatlan alabárd peng,
ha látatlan pajzsot ér.
Pezseg a szamócavér.
A vaddisznó agyaras.
Kényes csülke agyagos.
Fekete szőrön agyag,
pipitér, meg iszalag,
egy félfejű kankalin
egyre rí „csingilin, csingilin”
láthatatlan vére hopp!
csingilín elpárolog.
Csupa fénylő kis sajka,
evezős a tárt napba.
Aranyeső holtakból,
a vaddisznó megtapsol,
aztán egy rőt labdával,
labdázik egy gombával.
Nád, szalma, újságpapír.
Csapdos a szél, betör, ha bír.
A nád csupa tört síphang,
a szalmán, papíron kis lant-
fogsorú puha egér
cini-cincog, velem elél.
Sötétség vize felett,
a nádmuzsikán heverek.
E magtalan, kisdarab
telken túl, ha sikoltanak
üvegkolompú hajók,
egek, bronz harangszót szabók,
fényszóró éj hegye hold,
kutya bozontján zene folyt,
a macska loppan, alig
hallt hang porozza, ha lapít,
a síneken jön nehéz
brummogással mély dobverés,
s a villamoshuzalon
szikra szikrát csókol agyon.
Kőburkom repedező
falán rést nyit ez az erő,
szárnya csapdos: – Jöjj! Sebes
szárnyamon át hangmélybe less!
Jönnek. Elefántjaik
törik kövem árkádjait.
Jönnek. Tevekoponya
sisak alól süt vigyora
a fogoly halálnak,
kit omló arcomba vágnak,
mint zászlót, mint eleven
diadalt! Jönnek. Szerelem
hóhér szüzei – vagy húsz
arany nyílhegyű kis fallosz
kard helyett mered – s zöldláng
hattyúcska húzza a szűzlányt.
Jön egész ajaksereg.
Leányszájak, pihétlenek.
Fogukon foszló tudás,
ősanya-örökség, parázs
nyelvükön édes ecet,
buja kenet éget sebet.
És jön kézujj s lábujj-had,
lázszáraz és párás ujjak,
kézujj- s csöpp lábujj-tövek,
nyíló, záruló álölek,
honnan tíz tele comb nő,
kitakart, parányi combtő;
ujjak hegyén a körmök
csúcsíves hajnali tükrök,
vénuszhajlatra húznak
szemérmes, parázna ujjak,
többet sejtet az árnyék,
míg árnypelyhű bőrön áll még,
fiú-íny-csóktól fedve
mélyútba kisujj szánt egyre;
bíbor csigaként rajta
szerető kővévált ajka.
Mint kút kávája csorbult
peremén tüzesre fordult
lángvizű sárkány-zuhany,
ez az ömlő pokol zuhan,
éhező csupa-bársony
bibeszájjal tapad, átfon,
csupa tűz lesz a barlang,
talpuktól olvad a kőhant,
ömlik az oszlop, kőbolt,
ömlik, ömlik, pedig kő volt!
1
Torkolattűz és rézfényű
füst lobog itt.
Muzsika csak ragadozók
szőrbe vont talpán sejlik,
tigrisén,
fekete ősmacska mancsán,
ha sompolyognak
a lándzsalevelek közt.
Csíkos liliomszár,
mintha százfelé szabdalná őket.
2
Egy korán lekókadt vörös liliomfej
a tigrisszügy éjszaka-bársonyából
szíveként kezd lüktetni feléd.
3
Legcédábbak a legnarancsosabbak.
Az árnyból ömlik a ragadós krapplakk.
Leánder vázája lábujjhegynyi szűk,
csak nem virágföldjét hordaná cipőd?
Csak nem veled szeretkezett a szirma?
Eszelős szépségét hozod kinyílva.
Miféle zegzugos sikátor ez,
alagsor,
oldalfal nélküli röppálya
a Nap háta mögötti térben?
Platina hordalék söpör,
V alakban hever a föld,
vézna gyerekszoknya forog a saroglyán,
szél siklatja a róla lepergő
pókháló csipkét,
szádat súrolja, mint ökörnyál,
kezed befonja,
mint részeg a bár
függönyén keresztül,
rajta át nézel.
Szénán száradó szandál
megavasodott ánizscukorja,
mint látomás
a hosszú ujjú lábfej
szemedbe fehérlik,
emelődik-süllyed
szénán a tücsökszó.
*
Bestia-körvonalú tavon
úszik a föld köldökében
szilvalekvár cirommal száján
az Ökörszemű.
*
A spiritusztartály égben
néhány embrió-faág hintáz.
X-lábú szamarat csinál a csődör,
fehér sörénye föllángol
a megszíntelenített kánikulában.
Az asztal szétveti lábát,
nyikorogva kifut a fiók.
A Nap oldaláról
egy szétrobbant farkú repülőgép
a fiók-tenyérbe esik éppen.
Héra szemű ökrök előtt meztelen
tenyérnyi tónak partján ültem, isten.
Téged csipkebokor nyúlt lángjainál
nézhettelek – bottá merevült kígyóm.
Ha vándoroltam, fejem fölé szúrtam.
Ha ütöttem vele, villámot vetett.
Fűmagot szórtam vele sivatagon.
De ha hívtál, hangodnak nem volt szája.
Süllyedt szigetek ó-muzsikája.
Ritmusa:
szélben lassan kifordul pálmalevél –
ágyékkötő is mereven, lassan csusszan
a földre –
pelyhetlen vajsima hullámzó has és köldök,
benne tengeri, parazsas gyöngyszem zenél.
Ujjait hajlítja hátra,
még –
még –
keze fejére fordítva csukja,
nyulánk puhán faragott lába
s szét –
szét –
holdfényű közökkel mered tíz ujja.
Tövükbe belehajlanak nedves földdarabok,
olvadó szuronyú fűkatonák,
ő térdeit szétnyitva hidal –
leomlik reájuk,
öle lejtőin hajlanak tovább.
Ha hullámok forrósodnak,
köréd forrnak, mint a láva,
apró füled lótuszklipsze
látom, olvad belemártva.
Gerincre kap a gőzlő víz:
fekete lószügyű tűz,
hasonlítasz hátán hullám-
dobálta üres gyűszűhöz.
Sodródsz fakókék saroglyán,
rajtad a művirág sikolt
(egyetlen – tigrismozgású
testeden – fehér, ami volt.)
Fekete a szád pirosa,
emlő-csengőid feketék,
mézes fullánkú csecseid
(füstmaradék, ránckeverék) –
feketék voltak útjaid,
barnák, mint az alvadt bíbor.
Merőleges nap ver merőn.
Olyan, mint a megtelt sírbolt.
Ildikó haja párducrejtek.
Lopva berácsoz sávjaival.
Derekam szavanna-bozótját
ittas feje forrásért túrja.
Kitenyészt, fölhizlal a hentes?
Ólban visongok, Kirke számlál.
1
Idegeim rózsaszín s hófehér
liánja engem is, téged is összekötött.
Dobolás gyermek- s üvegszívünkben
ingatag patával valamit összetörött.
Késélen kaptató lovam vonzzák
olvatag, fekete pillék a szemed fölött.
2
Így találtuk a lebegö menny
lámpás buborék köveiben
(déresés tűsarkú cipői puhán kopogtak)
iszony-párunk, egymásnak háttal,
kőbordámat kezed nyomával,
ó, a két egymás keze által kitaszitottat.
3
Ingaként az ég kapujában
lebbenő örömünk elnehezült.
Domborulatunkra az árnyék
– ijedt gyászhuszár a bakra – felült.
– Kocsis, vissza! A Földre velünk!
Oda, hol egymás holdja leszünk.
4
Ismeretlen fekete arcán a Földnek
leejtett minket a muzsika szárnya.
De négy szemünk most egyszerre látott mindent:
– Itt az Éden! Tigrise, Eufrátja,
kiáltoztuk (s jó volt partjain heverni).
Ormos fa érett rőt almát teremni.
5
Isten lépteit halljuk a fügefaerdőn.
Lélegzetfojtva bújnánk csalánszőnyegén.
Dideregve, láztól dobogsz fölhasított föld,
ijesztő mélyből ömlik a szíved át belém.
Korom maradt csak, hol kétfelé válik a szánk.
Óvó madárszülőmnek szárnya arcomba szánt.
Csiga
béka
hal
kagyló kavics
vadlibatoll
üveg
színes-
papír
emlékeztető csomók
a tépett füvön
ázott címkében gyerekrajz
aranyszínű
konzervdoboz
lenyakazott
sörös-
palack
Agyagba taposott magnószalag
a szerelem
Hogy a Mézes utcában nem leltelek,
a Süllő utcába nem hívtalak.
A tó közepén hangraforgó úszott,
a nádfolyosón egy keménykalap.
S hogy a hangraforgó rólad énekelt,
hallgattuk én és a keménykalap,
és egyre jobban fájt, hogy nem leltelek,
s a Süllő utcába nem hívtalak.
Szoknyáját föltűrt hajnal jött a vízen,
bámulták buborékszemű halak,
esetlen, fekete rózsaként úszott,
nyomában úszott a keménykalap.
1
Hó-puha lépés.
Fény, zene porzik.
Vadak agancsán
hajnali vízcsepp.
Füstölgő forrás,
párolgó szikra.
Ilyenkor jársz itt,
ilyenkor lépkedsz
Öröm-kísértet.
2
Olyan, mint húszezer méter magasban repülőraj.
Olykor súlyos tócsaként a fekete pontok
felragyognak, mintha az ég kapna lángra.
De a közelibb fekete pont:
pettyes-csónakú katicabogár
vézna segédmotorján eléje zümmög. És elfedi.
3
Volt-nincs. Kísértet.
Ő maga sohasem.
Sohasem egészen.
Helyette bámulhatsz
bogarat, férget.
4
És mégis, mint szitakötő hidroplán, leszálló,
a víziszán-lábú, amikor újra a vizet szabja,
a kikötőben a mozdulatlan oszlopok
árammal telítődnek, száguldás ritmusával,
s mindegyik e csillagtáncban liheg,
a mély, agyagba vert falábtól
az üszkösödő oszlopfőig.
A portól roskadt könyvsorok elé
kopár villanykörte vet árnytalan homályt.
Ablak keretje lenne még fehér,
reves tűzfal dönti rá homlokát.
Levegő alig van. Ha rágyújt egy vendég,
a mozdulatlan dohányfüst kihűl,
ködképpé tömörül. Mint veszélyes
folyó elveszett tutajt, hömpölyög körül.
A tető alámerült már.
Gőzölög a hűlő cserép.
Csak a kémény döfi a fénybe
nyúlánk termetét.
Kimondhatatlan messze a
felhő. Már terebélyesül
itt, mélyben a homály. Megülök
sziklaegyedül.
A tárgyakról szökik a fény.
Szökik belőlük a meleg.
Hallgasd velem a muzsikáját,
míg szárnya lebeg
csuklóm körül, hová állam
súlyos göröngye nehezül.
Szökő fény vagy sötétlő föld az,
ami hegedül.
Az élet tűfokán
tevevalója fönnakadt.
Kigyúlva így a magoson
tőrbe csalt vérevő vadat.
Üveghegy élein
siklott ő, fürge hal.
Szétszaggatta az üveg-él?
Most mind a száz énje dal.
Milliót ér az arzenál, őriz fegyvert,
pénzed, vakhiteket.
Piszoár-rőt gáztartályok sorfala közt
hajtom énekemet.
Úgy nézek széjjel, mint akit Kelet és
Nyugat is tőrbe csalt.
Rámátlan vakablak: reggel. Megjön.
Sötétlő napra hajt.
Anyám rám emeli a szemét.
Naponta két kocsi krumplit rakott le a piacon.
Lerakta és kimérte aznap.
S egy éven keresztül.
Hajnalban kezdte:
a dögnehéz bugris zsák hajnali ötkor
már vadul harapdálta a törékeny kis kéz
inaszakadt, véres ujjait.
Ebédet nem evett.
Nem telt rá.
Húsz éve nem volt negyven kiló.
(Törékeny, gyermeknyi anyám ő,
kit fél kézzel vihetnék messzire.)
Öreg este kerítéslécekbe kapaszkodva ért hazáig.
Harapós kutyák megnyaldosták
a lécre fonódó csupa seb kezet.
Tündérlányujjak azok, tudták.
Valódi úrnő! kiáltott a kutyanyelv kerttől, kertig.
Ő pedig ment, ment –
oly alacsony volt, mint egy tízéves kislány
(hónapok óta nem tudott egyenesen járni),
s a hajnali fagy
másnap úgy tapadt köréje,
csapzott, megfakult hajára,
koraöregség ólomszürke redőire,
tüdőbaj gyilkos rózsáira,
mint a megőrző borostyán
egy tört szárnyú
bogárra kövül.
Ő hordóhasára vékonycsíkú fecskét
ragasztva, három pikáns francia lappal,
négyszög napszemüveggel, Nivea-szaggal
lepi meg tüstént a telt keblű menyecskét.
Szép ez az asszony, még ha fehérje már-már
megsápadt, mint egy elefántcsont golyóbis
(hisz színtelen fénytől sűrű most a tó is),
szemöldöke sötétlila szarkalábszál.
Az uzsonnarom, zsírpapír, kihűlt szivar,
mered a félig-ürült konzerv a tóra,
míg barlangi rajz irammal fut hajóra,
fut bronzfoltos nyakán nője ujjaival.
Most húzzam össze sárga trikómat fázón?
Ej, egy nagycsontú, csöpp ölü bakfis nehéz,
olajos kacajába fulladt az egész
pillanat-bánat. Mosoly csikland a számon,
s mint idegen szobában a villanygyújtó
ijedt és zavarodott, s a tettenérés
izgalma közben valaki helyet kér – és
cigarettát tart felém egy vékony csukló.
Tüzet? Tűzkérő asszony, majd a szám, a szám!
És nagyon mélyen, nagyon hangosan kacag
a szívem ibolyakék bánata alatt
valami. Röhögő képpel guggol alám,
s pálmaerdőbe, galoppban, Paradicsom,
már indulni kéne, mint a hordóhasú!
Nejjel hajózva, hogy többé ne falhass bú!
S nyomor, ne páváskodj többé vállaimon!
Ragyog a halvány uborkaszínű égbolt,
s érzem: a Paradicsom örökre fuccs lett.
A hűvös csukló sem ért kezemhez többet.
Tevehullámzású járása oly szép volt!
Végül vigasztaló, hogy okosan persze,
vers, te, elrendeződsz, mint tógán a redők.
Helyére kerül a strand már, s a temetőt
rajzolja a bánat növő esti mersze.
Kiharangozzák fönt a halotti inget,
harangok ráborítják sárga trikómra,
és nyikorgó, szomjas, kerekes kutunkra
árnynélküli, öreg vándorok ülnek.
Mindig így volt. Már régóta látom így.
Mint Chagall szamarában a magzat,
egy nagy, félelmes Anyában anyácskám.
Jaj, fáj ez a termékeny alakzat.
Mozdulatlan ő – sosem változó.
Átforognak rajta Föld és a Nap.
S nem ő – a csillagok fáradnak bele,
hogy tömbjébe sugarat ontsanak.
Egy nagy, félelmes Anyában anyácskám.
Befejezettebb, mint egy kő Buddha.
Zártabb a magába ölelt körnél.
Ötvenhárom éves. Pszt! Hátha nem tudja.
Hamutündérek.
Régóta ismerem őket.
Alájuk gördül
mind a futóhomokszőnyeg.
Ahogy egy volt domb
a síkon púpjával dereng
– álomviziló,
perecet kér s vízbe leleng;
és mint egy volt tó
a házsorok közé bugyog,
– úszik a teknő,
min Ali trombitát fuvott;
és mint egy volt ház,
s lépcső, köd-emeletéig,
oly hatalmasok,
amint dolgaimat nézik.
Előhozzák a
régi lámpakosarakat,
a borbélytányért
megpendítik hónuk alatt,
s ha jókedvük van,
mint berúgott fuvarosok,
sült kolbászt esznek,
s hány tepsi hurka rotyog!
Mekkora réztál
van tele pottyadt eperrel!
Ugrik a tallér,
ej, te, kötődbe seperd el!
Mások azt mondják:
nincsenek is. Lyukas lavór
kacér zománcot
a szemétre szikrázva szór
– de csak a semmi
mossa meg benne a haját.
Csak tudj nevetni! –
néznek merőn a maskarák.
Szemük se rebben.
Legfeljebb a pálinkakorty
csobban a szájban,
(mind ó-hasú üveggel hord).
Aztán 10 után
a Kassa utcában pengve
pattan a horpadt
szelence alakú EMKE,
s a pódiumra,
mint egy óratolvaj belép
gyermekkoromból
hány elmosódott színü kép.
Ezer felvonás
állóképsora lepereg.
A kirakatból
Wolf Feri mellszobra nevet.
Az eltemetett
kisfiúk az elemiből
minden bukásom
kijavítják. Fújják. Miből?
S míg e kávéház
négy fala, mint egy rossz tévé
szikráz, s elenyész,
ők megkötik, mint egy kévét.
Erzsébet holdfényben olyan,
mint halom borosüvegcserép.
Sűrű zsáktestével rohan
a sötét rá, fölnyalni szeszét.
Menekül halezüst folyam,
a szamártövislevél szemét,
s Erzsébet holdfényben olyan,
mint tengelyéről levert kerék.
A csukott veranda üvegfalán át
láttam Zeppelin gróf kövér szivarját.
Erzsébet kékké vált füstjében úszott.
Néztem, néztem, míg bálnafarka támadt.
A Bábel-trafik előtt a repülő
– hullámlemezből volt a szögletes test –
földön feküdt, mint haldokló gallus.
Véres pilótája sírt. Félelmetes.
Ali mindig léghajóról álmodott.
Egyszer majd léghajó-kikötője lesz.
Pihen fehér elefántormányokon
a sok gömb… Már tudtam, honnan lopok.
S hogy a Jutadomb talpevő homokján
egyszer megláttam fakó és csupa ránc
hólyagját rojtosan: megszünt a románc.
A csillagot kéne felkantározni.
Az Ünnep című képeslapban is volt
csillaghajó (kilencszázharmincötben?).
A Strángosék melletti telken fogtam
a sárkány madzagját és álmodoztam.
Később egy lányt láttam, aki a karfán
a fahidat kecsesen végiglépte.
S megálmodtam, hogy feje köré szány nő,
selyem szárny közül bukkan ki a térde.
Meghívom ekkor a piacra egy nap
s míg a hurkasütők jó vásárt csapnak,
bokájára is szárnyat lehelek én.
Sírok, nevetek mennybemenetelén.
A konyhaajtóba belelóg a Tündérláb.
Térdhajlatából puha testszag esőz,
szökőkútpermet gömbarany esője.
Zsugorodott szívvel alszanak a házban.
A konyhatetőn oboafénypompa dagad.
Itt bemélyed. Itt kölykezik a hold.
Lábujjain vadszőlőinda: Bim-bam,
szikrázás suhan lábfeje körül,
puha hátú kecskék nyája hajózik,
arany darával lepett szőrük
hízelkedik talpához.
És a keskeny konyhaajtó!
És a keskeny konyhaajtó!
Mint álmodból kövi kocsidörgés,
kutyával teli vasabroncsú sintérkordé.
A rothatag ajtókeret pattan, mint kék mérgű üveg,
kidülled, púposodik, kitérdel a falból.
Halottak szeretkezése, két összedűlt koporsó
közé szorul a Tündérláb.
Tündér jajgatása: éjjel.
Lehunyt szemű arcán lassan átvonul a hold.
A kis vacsora, mint zárt koporsó
hever a szűk gyomorban.
Csonttörő zsibbadásban alszik a kéz, a hát.
Csak a lélek csapdos kitört s levágott szárnyaival.
A sarkokat bor locsolja minálunk.
Kutyáknak való karóból korlát.
Lépcsőn túl a kecskelábu homályból
Pál a villamossínre botorkál.
Meszelt falak, mint fürdőbeli ingek,
puha hóval várnak, ha berúgtál,
de Pálnak a sín holdfényrúdja tetszett,
és hosszú arany ágyban aludt Pál.
Aludt, mint fürdő után tisztán, párban.
Aludt, mint altató anyja térdén.
S mit meg nem ért!… Kapott papírpalástot,
s vitték, mint egy királyt. Vitték görbén.
A kocsma tengerfenekéről
halfarkú puha asszonylények,
mint korsókból kinőtt óriás
buborék, bozontos mellet érnek.
Labdáznak a vad mosolyokkal.
S az első szénhordó már érzi:
korsója sárga öblében ül
s hajat bont, akiért ő vérzik.
Sörszínű szikrás hajfonatán
észbontó vízhullám most készül.
S a kocsma szétfalcolt asztalán
szirénölben alszik el végül.
Mint fölöttem áll a sorsom,
úgy álltam én a föld fölött.
Szárnyaim hajló üvegét, mint a sorsom,
taposta lábam a rögöt.
Mögöttem, mint a tűzbehulltak,
őrült reménnyel szökellt kémény és torony,
de fogta mind a kő, a malter,
fű, fa, kövesült iszony.
Ahol az út: lámparúd kiált az égig,
de dróthúrok: nyakában pányva.
Egyetlen ember repülne itt csak az égig,
ha nem betonkereszt volna a lába.
Mögöttem ennyi. Alul a bánya.
És tó. És valahol hegyek.
Mint zsákoló az ólmos zsákot,
elém inaszakadt, nagy árnyékot vetek.
Tetőn kátránypapír. Szürke rece-hátán
a megsérült hold szikrázó hólyaga leng.
Rőt disznósajtnak véli a véreb – fel rá
fogai tőrsora villog: marásra fent.
Az udvar két omló oszlopa közt árnyék.
Az árnyék pelyhein két egérfogo dög.
Olykor tüzes dzsungelből omló liánként
vetül az éj le, s két nyávogás között
morran, fú rá a tigris, s a tökvirág-szem
résén a halál átloppan gerincemen.
Az udvar mély. Fekete, mint a kút.
Fája nincs. S kutyája? – Ördög az!
Fölül a hold. S a hold s a ház között
limbuszi rívás – két macska az.
A hold s a ház között, úgy mint a köd,
leteperőn s illanásra kész
úszik szerelmük, míg kutya vonyít,
fény nyila rezdül, s nyomuk se lész.
Míg a hold fény-nyila rezdül, a kút
átkos száján hihetetlenül
felduzzadt hideg hegedű-testtel
mélyek tündére, egy béka ül.
A kordék háza néha megáztatja farát a tóban,
ha az az óra jön el, mikor szuszogva alszanak a kordék,
mikor az eltaposott kutyatej szára a kerékről
sietve lép az égbe, mint egy lány, aki édes szénát hord szét.
A borosüveg mögé tolt lámpa a borban ég tovább,
a vén, horkoló kocsisok felállnak a lángba borult bakra,
s a széna-holdfény kazlaira dőlnek le, ha már
verejtékük gyöngysorait krőzusi kedvük a tűznek adta.
A vak ló az istállóban két lábra áll várakozva.
Egy kisfiú a vajpuha nagymama-karhoz bújva figyel.
Milyen lehet a lovak szárnya? Nem tudja kisfiú azt.
De a vak ló a nyitott ablakon át ránéz mély szemeivel.
Tavaly még elevenen került a versbe a néni.
Míg csupasz kézzel raktam pincébe a darabos szenet,
megszánt, futott a szomszédba lapátért. Hallom, meghalt.
Megyek befűteni, néni! Várjanak jó meleg egek!
A bányalámpa-házban él. Kékgálic szeme van.
Mint egymást szabdaló keréknyomban egy tócsa.
Arca pettyezett tőle, mint a mennyezetfestő.
Kékjével összefröcsköl az első vidám szóra.
Póklábak futnak, holdtól átvilágitottak.
Nem ijesztőek. Csak szomorúak. Halottak.
Erzsébet alatt megkerülik a volt tavat,
híd karfáján nem pottyannak le. Nem szamarak.
Nagy szomorúan mutogatják tudományuk.
Átfutnak egy szalmaszálon, mint légtornászok.
Futás közben a régi lámpákhoz ragadnak,
helyben futnak ott, mig a fényszálak szakadnak,
mikor kútvízre találnak, belemerülnek,
a buborék gyöngyei bőrük alá ülnek,
buborékostól futnak, holdfénnyel kiverten,
Bábel úr trafikja helyén szél, papír lebben.
Ó, Bábel trafik! Bábel trafik! Mennybevalót,
vesznek itt majd pipadohányt, zord aranybagót!
Majd eregetik futás közben – nem szamarak!
még kékebbek, még áttetszőbbek a füst alatt.
A szél, a szél, a sárkánypapírfarok zörög,
a ház helyén, vevők helyén zörögve röhög,
a volt trafikban holt Bábel gyanúsan matat
– s bajszos száján egyszer csak ott a rozsdás lakat.
Engem, mint elvadult ebet doronggal
kergethettek, zuhog az ólomsúlyu bot,
míg gesztenyefák tornyos palotáján
kötélen kelt suhogássá alakulok,
de nem alszom el virágtemplomokban,
híd ívét, szédítő toronykiszögelést,
vén gyárkémények gallérját rovom majd,
s élem a suhanást, mint ti a létezést.
Pesterzsébet tetői innen kékek,
mint hegyi kő, ha távol üveggé szépül.
Nem is tudjátok, hány felhőkarcoló
hajtja össze csúcsát a magasban végül!
Innen beláthatom, hol a Kisduna
bűzös ezüstteteme csillanó fonál
a gyermekkor nádjai között, fanyar
bogyóit villantó bozótosainál.
Hol az Átlós utca pelyhes kalapú,
mezítlábas fiatal cigány, álmodik.
Szelíden megtapossák a szekerek,
míg végignyúl a következő városig,
s a Jutagyárból munka után nem lép
– mint hold a Soroksári úton: – felrepül
a tömeg az égi emelet felé;
és egyszerre itt áll mindenki legfelül.
*
Pitymallik rajtuk puha, szürke rózsa.
Elfogódottak. Befelé les a szemük:
Soroksár felől a temetőlovak
húzzák ezüst-ében lakatlan szekerük.
Az első szellő most érint koszorút.
Lágyan foszladozik a halotti beszéd.
Mint füstöt vitte víz fölé a szél és
tartja, mint elhúzó vadlúd szárnya neszét.
Az esküvői öltöny csupa tömjén.
A nyakkendőjét is, ő nem így kötötte.
A gyertya könnye szárad a cipőkön,
éppúgy, mint hajdan a malter vastag csöppje.
A kanalával már nem merít senki.
Az első éjben csak a gyertyák lobognak.
A szomszéd fiának ő csinált hajót.
Virág int léc mögül, az, amit lelopnak.
Amikor künn már üveges sötét van,
s vaspánt közt kikorhadt fával csüng az ajtó,
és lankadt zárján át, és újra átlép,
a falon is, hol képe még felaranyló,
és átmosódik az ablaküvegen,
s tréfából karcol egyet lánya poharán,
az udvaron szellő moccant levelet,
s ő hirtelen: száll tükörszín lépcsők fokán.
*
Nem is tudjátok, hogy felhőkarcoló
indul az égbe egy megrepedt kút kövén?
A Csorba utcából is szökő falak,
s a Kakastóból hány torony szédül felém!
Üvegharanglábak! S hűs hajszálakból
kimunkált korlát suhogó liftek előtt.
Oszlopot emelő csigák közt úszol,
míg föléd boltozódni látod a tetőt.
Égetett vasszögkampókon sok szirom.
Mindenfelől illatok és sálak teste.
S fekete-fehér kockás csarnokokon
aláeresztett szárnnyal követ az este.
A köröndökön a lámpák kinyílnak.
Pflum Ilona hívja most Nolipa Istvánt.
Warholcz úr vánkoson pergetett sót hoz.
Kék seprővel Gróf, az utcaseprő int ránk.
Finom söprűnyéllel gombócaitól
megszabadítja Éltető Ödönt, aki
– hűvös, sovány fuvolák moccannak már –
rövid záróbeszédet kíván tartani.
Hallgass toronyzenét! S lombpáholyunkból,
mert minden felhőkarcoló itt összeér,
innen tekinthetsz ki a temetőre:
jön felőle egyre a temető-szekér.
*
Pesterzsébet… nincs hídja s palotája,
de tárt toronykapuján egész Pest befér!
Óriáskereke s Bazilikája
e felhőkarcoló alján csak egy egér.
Fehérre mosott bundájú és gazdag.
De remeg, s osonna jelentéktelenül.
Vén tölgyfáival s költészetével áll itt.
Hősi? – Egy Nylon-lány meggyszín körmére dűl.
Büszke? – Ezüstpapír-kocsin fecskefark.
Hinta. Sorompó. Katonai faköppeny.
A Váci utca hajnali háromkor
ékszertartóból szemetet szór a ködben.
S az ötödik emelet pléh párkányán
két csüggő galamb nyakán visszaáll a toll,
pihéik ejtőernyőin lebegve
karika-szemekkel néznek a magasból.
Mit tesz Pest minden erkélygondolája
a téglatenger kőhabjain ha dagad?
Napernyők hűsén, loggiák fénycsövében
vad keblek piramisárnya e fal alatt?!
Elpereg, mint cérnáról a hamisgyöngy.
S felhozzák folyton-folyvást surrogó csigák,
a soha-nem-szűnő emelőkarok,
egérnevetését, mint könnyű dáliát.
*
Repülés közben alvó selyemmadarak
a rózsaszín égből hűvöset vetnek,
fekete pálcáikon a napernyők,
kissé megdőlten a nap után lebegnek.
Gallér se véd, meztelen fénylik a szél,
csontos bokái közt egy vad kürtő dalol.
Rőtszínű dinnyeszeletekként cikkan
a lámpa a szódás szamár hasa alól.
Messzire csendül a patkó. Harangoz
meglazult szögén a hajdan írt számtábla.
A kert mélyéről sápadt hortenziák
dideregve vihognak rá a világra.
A hold leejti kardját – s Erzsébeten
a csurgófényü éles penge végigér.
A kőidomú Klapka utcán villog,
s a felhőkarcolók áttetsző szélinél,
a szódás kócos sörénye alá kap,
a kriptát sikáló Kolongya nénire,
s a magasból néző hajdani arcok
hullámzó semmiből faragott élire,
s verődve vissza mindenünnen bokros,
elvadult dzsungele a világosságnak,
megszabadult fiatal munkás vagyok,
aki téged halhatatlanná kiáltlak.
Engem, mint elvadult ebet doronggal,
kergethettek – magamban hordom eleven
lépcsőháza küszöbét, ajtó-fényét.
Nyitott kapunégyszöge lebeg szememen.
…Fönt a tetőkön néha mozgolódás…
Öklötök csomóját oldjátok – s leléptek,
összefont karral jöttök, színtiszta ég
lépcsőin szálltok alá, ó, ti Ma-éltek.
Átsüt a hold, átpereg az eső is,
a teraszokat különös étvágy hajtja,
és fölnyúlnak az ég kék inge mögé,
hol átsüt a hold, pereg az eső rajta,
s átvonul, mint fürdő felől egy asszony,
az illat. Érzed virágok jelenlétét.
Mig telnek-ürülnek engedelmesen
a sejtek, visszfényt hordtok, egy régibb létét.
Alakíttok Warholczot, Török Flórist,
s fekete kripták árkádja alól kit még?
A borotváltból szakállas cseh vadászt,
rőtingű nőcsábászból bús Partmann Vincét.
Jönnek a kürtőkalapok, ó-muffok.
Tomori égő repülőjéből kiint:
lóg, mint egy csúfondáros papírsárkány
a dróton: szárnyat javít s elrepül megint.
És mind a herkulestagú Husosok,
a régi dresszben az egész futballcsapat!
Pödrött bajusz, stráfos trikó – ó, hiszen
ti rejtőztök archaikus mosoly alatt!
Ti ma is élők, Földeákok, Ricsik!
Összefont karral, kik léptettek nekem.
Öklötök görcsét míg kioldjátok mind,
ti vagytok az erzsébeti történelem
a foghíjas, csúf Török Flóris utcán,
hol a bomba szoknyája kunyhókat söpört,
s a halottak cipős lábánál komoly
szemekkel figyelt az iszony, s rám tündökölt.
A kocsma mögött fehér bogyók csapódtak szemembe,
a világos erős, névtelen szüzei,
orgona színű hullám sepert az utca derekára,
minden üvegtábla sugárzott,
mosónő-angyalok keze nyomát hordta.
Lábam körül is violák labdáztak egymással,
de három erényes tanácstag dülöngött eléjük.
Holttá dermedtek hát, mint a bábucsináló
reformiskolában a gyerekünk,
s csak utánuk visongtak illatos iát.
Jött is az ismerős hangra
egy bogáncsos szamáron lovagló atyafi,
imbolygott, mint teve a sivatagon
(nyergestül épp ő szamara púpja),
s szódásüveg spriccelő nyakába harapva
csillapítgatta feneketlen poklának szomját.
(Egy szódásember emlékére)
A napsugárral szemközt egyre
rézsút repül egy pacsirta
a Bábmozgató zsinórján föl.
Gyulát beejtik a sírba.
Félúton a koporsó megáll.
Szárnya alá dugott fejét
– mint otromba tollboglyas madár
kiszemeli tojóhelyét –
a deszkaláda felemeli,
nyögés hangzik és ropogás
s a kocsmatöltelék elé
szétpereg egy homoktojás.
Az Isten a pacsirtát fogja.
Most fojtja meg, úgy énekel.
Törik az ég – koponyánk csontja –,
bepermetez a Semmivel.
Földbe és könnybe, végre merül
a tíz-síkú, csúf láda már.
Gazdáját várja ágaskodva
kapun túl a szódás szamár.
Vasárnap a pénztárosnő
blokkfüzetéből a lila sorok
fáradt lengéssel dobják fel a
Kimerülést. Kimerülés,
homlokbőrből feszül dobod.
Az óralap is szétreped.
Ó, erőtlenség, a kalapácsod
az ájulás ritmusával
marsol itt, mint egy hadsereg,
mint széles szekercés ácsok.
Bár nem shakespeare-i dráma ez:
ajtón lábra kelt erdő özönöl,
e torz, e kacska, e csámpás
fa-berek, ökölbe fogott korona,
száz pénztárra csapó pöröly.
Csörömpöl az ocsmány fémpénz.
Egy pille ázik – szárnya tönkremegy,
ezt gondolod, míg nézheted
a pénztárosnő melleit:
a rabszolga-iker liheg.
Nézne, de erdőtől a fát!?
Függ az erdő-befeküdte két szem
a lila számok lajstromán,
mely hajócskaként már inog,
köddé omlani kész szegényben.
A szentjohanna-frizura
alatt ezüst fűrésszel lékelik,
olajat, benzint, áramot
öntenek beléje titkon:
mozgassa ujjperceit,
hogy tűzze a pénztárra mosolyát.
S maradjon, mint a vasárnap, szelíd.
A városszél legalján hever át.
Felgyűrődnek oldalán a pincék.
A vízszórók vén autóikon
vonulnak rá, hogy megszelidítsék.
Csatornáiban patkányszerenád.
Néha szétnéz. Vágyik más vidékre,
lábat mosni a Dunára futna.
Máskor stráfos trikót öltve indul
körhintás hegyen át vándorútra.
De este már előttünk áll kézre.
Gondolkodik így, vagy nyelvet ölt ránk?
A sötétre várt és cselt eszelt ki?
Az izgalom tűit nőkbe szúrja,
a görbe részeget orra ejti,
a szerelmespárra ajtót fölránt.
Mit mond kezdetleges hegedűjén?
Néha a kerítésen átszökik,
leül a kerti kőasztal végén,
a pléh pohárba bort önt, húst eszik.
Alszik egyet a ház heverőjén.
(Nyaralásunk utolsó napjain)
Ez a második szombat délelőtt.
Engesztelően kisütött a nap.
Augusztus fátyol-ködeiből
Július, kibontod derekadat.
Csípőd hullámzása lassúbb ma már,
szép kézfejedről lankatag csapat,
az ujjaid egyre le-lebuknak,
s bizonytalan kövek élén a láb –
fehérizzású bordó napoknak
szénné égett füvét vinném alád,
de szélben meglendül hűvös kampón
s mezítelen válladra hull a kabát.
Az ősz tisztább és tündökletesebb.
Nem félek tőle: harmincharmadik.
A csigolyák tornyán csigalépcsőn
hordom a betegség csapatait.
Már többet fáj a test, mint a lélek.
Lelkem a megnyugvás öblén lakik.
Nem lemondás öble, s nem is idill
jövőt láttató kristálygömb felett.
Ó, mint karón a gömb a nyíló rózsát,
csak nyíljon! tükrözöm az életet.
Nagy az ősz! A Klapka utcán gyöngéd
fehér bogyók a kertből intenek.
Behajtották az ablakokat lám,
a tűzpiros meleg benn maradjon.
Néma a szénhordó felesége,
száján az ökörnyál fonalat fon.
Csiklandós szálat, mert belül nevet.
Békén alszik nagy keblén az alkony.
S a kútásóné a teheneket
elnézi puha testvériséggel,
amint árnyuk hosszú, sovány virág-
kehelyként csupasz lábáig ér el,
s mint szőlővel telt dézsa borulva,
trágya- s tejszaguk öntözik széjjel.
A férjek feketén közelednek.
Kering, mint galambtoll kémény körül
az elfáradt gépek sípolása.
Az utcáról benéz egy ló, s fölül
a vasrámás ablakba sokáig.
És Pesterzsébet ilyenkor örül.
Az utca vet most cigánykereket,
hiszen a hatalmasok nem járják.
Csak az életében ismeretlen
költő látja néha a köd-bárkát,
amint háztól házig hullámozik
s begyűjti elpergett napok árát.
– Forró volt hajdan sípon a száj is!
Július táncolj, és vedd kabátod.
Feleségem tizenkilencéves,
viszem a tavaszt az őszbe, látod,
mielőtt ragadozó szeszéllyel
csapnak nyaralónkra a hullámok.
Vihar ideje, ősz! Fosztogató!
Házam üres. Sikertelen sorsom,
mint vasakkal s lúgokkal mart tenyér,
eldurvult apámként fog át zordon.
Csak a szerelem, mint könnyű kéklés
maradt meg. Virágfoszlányát hordom.
A kémények virágfeje névtelen.
Öreg fehérnemüként lepi a hamu.
Érzékeny, puha cirmokkal a füstmacska
úszik ki belőle, ó, ó, miau.
A szélső házak cseréptarajában
szikrát vet karma, a kéményre visszales,
de Duna fölött feje elgurul, farka
széttörik, s ó, a lába felhőpálca lesz.
A kémények szára fekete. Sója
korom. Befalazott, megvénült tündér
kiáltozását fojtaná magába?
A gyárkémény hosszú, mint az egyedüllét.
Nyolcvanhárom éves nővérünkre, Uram,
a kaparó kapa árnya után
a föld vastag szárnyú döge zuhan.
A homok hangtalan pereg. Sárga.
Kapuvas fölött őrtornyán puhán
őrszem harang ül, lóg a világra.
Nyikorog a kerék a kutakon.
A kannák esője suttog puhán.
Szép válladon darázs pihen, hagyom.
Csak egyre nézem, a magos égre
hogy gyűrődik puposodva puhán
az új domb, mindig messzebbre érve.
Nő koszorúk közül a sima kúp.
Világnagy feje néz felhő után.
És hangtalan pergő homok az út.
Anyó lép fekete anyó után,
imbolygó fagyöngyként hány néni fut!
És nyomukba lépünk mi is puhán.
Látcsővel fordítva nézett épületrész
a távolság alagút-szájában ragyog.
Megvakultak öt nap alatt sorra, a méz-
színű szakállat eresztő faablakok.
Van egy út, tudod, a főlépcső-mögötti,
hová a kerten át csak szomszéd lámpa süt.
Most néhány lépcsőfokán a mindig félre-
hajtott ágak pihentetik az ágyneműt.
Nincs elhagyatottabb az üres gyepágynál,
amit a fekete fák alatt kerülget.
Nagyanyám foszló, fehér ruhája sárgáll
a fény foltjaiban, míg virághagymákat ültet.
Nem ajtó mögül lépett elő. A palák
egérszürke lejtőjén sétált a tetőn.
Megörökíteném, úgy forgatta magát
vidám koronájával, ha lenne még erőm!
Mint szárnyát törzsére vonó bogár, jön-megy.
S mint akit napnál messzibb sugár cirógat.
Ablakunkból a vihar sűrű moszatját
félrehajtja, úgy kémleli az alvókat.
De az ágy vetetlen. Néma takaróján
az utazás lázában maradt valami.
Csak magányos Tavasz képe néz a falról.
Összenéznek, és nevetésük hallani.
Elaludni künn a tengeren – nem tudod, mi az!
A karodon, a melleden elömlik valami paradicsomi gaz.
A világűri ezüst hull, bőrödön vitorláz,
a hold még félig-nyílt szemedbe fordul,
légkerekű hordó, kidől, leforráz.
A csillag lándzsája átszúr, bekerít, álmodhoz szorít,
függeszt, mint szikrázó semmi közepén elakadt kocsit.
Ha láthatnád magadat az óriás magason! Kiborult
selyemhuzatú fülkédet s cincogó rugóját.
– A szélnek eredt csöpp női fenék homorulatára,
amint néma jeleik szél, fény és pára róják.
Ázik a körtefaág a háztetőn.
Röfögve isznak szopós malacai, a vajhátú körték.
Míg mély dudáját a lekaszált esőn
hemperegve nyeggeti a kék szemű sarlós, az Öröklét.