Még néhány nap a huszonkilencből s a harmincadik
év hull elém, mint májusra a hó. – Félsz? Nézd, hogy vakít!

A kürtszó hegyeken át, házatok kék csúcsa mögül
– tüskés ág közt fennakadt gyenge bárány – nem könyörül.

Hajukkal fákhoz kötött tündérek nyitott szemével
nézek én szembe minden éjszaka: fogoly reménnyel.

Madárijesztő, mit szélvihar karóig fosztogat,
aranytopázú Élet, ne hagyjam el a húsodat,

mikor testem teelőtted, majd omló fehér torony,
tárt kapuval földre omlik, s jön át rajta az Iszony

áttetsző vállú táncosnője, és cimbalomverő
szolgái piros frakkban: „tálalva van a temető…”

Rosszat hozva sírva-ríva kuporognak előtted,
koporsómban nő a hajam – nem vágatom le többet! –

nő, folyik, könnyként gurul, ahogy a kisgyerek zokog,
a rögök benne törülköznek, s te hiába fogod,

siklik, ömlik, zöld színű mint a fű, sárga mint a Nap,
egy rózsa gyökere közt lobogva fel, göröngyre kap,

(a szellő éppen ott guggol) s diadallal széttekint,
mint tavasz, friss ibolyaszemünkkel, föld fölött megint.

Mert nem hiszek halálban én már, ki haltam annyiszor,
vak szemű élet számkivetése hiába tipor.

Mint édes vízzel a kút, add, belőled telitődjek,
bennem sok a halott bárány, de szemem be ne födjed:

szívem tele megkötözött tündérekkel, kik nyitott
szemmel nézik, hogy ég a lábuk! – ej, hiszen te tudod,

tudod: minden évünk öldöklő út új kínpadig.
Remény zsákjába varrva mégis, itt a harmincadik!