(Egy szódásember emlékére)

A napsugárral szemközt egyre
rézsút repül egy pacsirta
a Bábmozgató zsinórján föl.
Gyulát beejtik a sírba.

Félúton a koporsó megáll.
Szárnya alá dugott fejét
– mint otromba tollboglyas madár
kiszemeli tojóhelyét –

a deszkaláda felemeli,
nyögés hangzik és ropogás
s a kocsmatöltelék elé
szétpereg egy homoktojás.

Az Isten a pacsirtát fogja.
Most fojtja meg, úgy énekel.
Törik az ég – koponyánk csontja –,
bepermetez a Semmivel.

Földbe és könnybe, végre merül
a tíz-síkú, csúf láda már.
Gazdáját várja ágaskodva
kapun túl a szódás szamár.