Kőfekete hó nélkül a fagy.
Fából faragott madarakat.

Az álló kocsi is földbe nőtt,
vár a zsugorodó ház előtt.

Vonzza a mély most az ágat is,
madarakkal hajlik hátadig,

pedig a hát is hajlik, mered
küszöb kő magasára szemed

s érzed, még egyre zsugorodik
kő, fa – ne nézz a kocsiutig!

Ott az üvegtörés hangú csend
lámpafénybe süppedt falú, leng,

és nő, és nő, és függ növekvö ég
alattomos pengéssel föléd.

Késárus késeit kirakja,
s peng a penge – ilyen a hangja.

A végtelen lépcsőszinteken
mindenütt egy késárus terem,

néma buzgóság sürög, motoz,
a kirakat zeng, késes doboz

búg fel, az oldala szusszan – és
esni kezd, esik föléd a kés!

Látod, éppen itt, alatta vagy:
lecsörömpöl lépcsőin a fagy,

lapul a földhöz, ami csak tud,
van-e menekvés, tűzalagút?

Kívülről fordulj befelé? Ó,
belülről hová mehetnél, Jó?!

Kívül, belül, mindig összeér,
és örökös a kéz, mi késhez ér.

És csábít ez a nesz, és ijeszt,
rossz ujjongással zuhanni kezd,

pörög mint orsó, s ha fönnakad?
A hóhér pengétlen kést ragad,

csak élből áll, vékony íve tűz –
a sintér talán messzibbre űz:

vörösrézdrótra fűzött herék
csapódnak szemed közé – elég?!

Sintér vörösrézdróttal üget.
Kutyák rejtenék heréjüket.

A hóhér majd ingre vetkezik.
Késsel finom fajdkakast eszik.

Kőfekete hó nélkül a fagy.
S nem találod, nem leled magad.

Csak a kés, a kés, ez a kés-nesz!
Minden perc összevesz, szétvesz

két pengét s az cikkan és harap.
Elég! Bárki légy, fölrázzalak!