Negyven vagyok. Péternek kéne írni verseket.
Pataki Gabikának levelet.
Anyámnak zöldpaprikát küldeni, paradicsomot,
a tüdőszanatóriumba csomagot.
Az Átlósutcaihoz „Bajnokkal” beállítani,
az ágy lábánál őt csak felállítani,
s mint aki a semmiből szerkezetét kitapogatta,
fejük fölé az órát kitenni a Napba.
A külső szobán asztalt megteríteni,
az üvegveranda végén ülhetne Emmi,
amikor a hold alacsonyan fabimbót legel,
a konyha gőzéből bukdácsolni öléig el.
Közben minden fedő alá bepillantani,
porlepte, zúzott lábukat meggyógyítani,
térdelni előttük,
mint lábmosó tállal húsvét napján a király,
amíg csak szívükből az ezüst nyílvessző kiáll.
Szelíd vonakodással végül, mikor asztalra vetik,
s a halottak is, ügyetlenül, magukat elnevetik,
hogy menekül mellük földrengéséből a temetőbogár,
akkor megszólal a zene, kezdődhet a bál.
Hajnalra lukas lehetne minden papucs és saru.
Verandám lépcsőin aludhat a meleg-hajlatú,
tűzvész-szőkesége végighullámozhat a füvön.
Slim fekete zakóban a küszöbről köszön.
A nagy üvegveranda erre szétreped.
A műterem a Marx Károly utcába lebeg.
Dakáék konyhája a Csorba utca felé száll.
A rómahegyi fatornác a helyére sétál.

Kibontom arcom e gyűrött papírból.
Túl a negyvenen.
Nagy üvegverandámból, istenem,
ez maradt nekem.