A vers köpenyét kezdjem most kibontani?
S ha végre meztelen, véres szívéig jutottam?
Üveg őrtornyai, apró zászlói közt
ékszerszelence-testű feleségem ül ottan.

Tudom, a sarokban van egy zeneláda,
öreg, rejtélyes, faragott malom. De mi dalol?
Te új és sebezhetetlen deli dallam,
a szó szívében alszik feleségem – ráhajolj.

Tudom, az égből kék madárfejek tartják
a sokkarú égőt ránk: napot-holdat-csillagot.
A lelkünk majd felcsapódik magasukhoz.
(Öléig-zárt szőke ingben feleségem ragyog.)

Percig tartott: zöld völgyben ezüst katonák
vonultak egyre fellegek alól, ölésre kész.
Apró zászlaikon karom volt s a tenger
feltüremlett a síkon: cápafogsor az egész.

És meneteltek a doblábúak egyre.
(Ékszerszelence-testű feleségem úgy ragyog!)
Az összekuszált táj fakó tollboáján
kitekert kék madárfejek kivájták a Napot,

hogy ömlött a fekete bél, mintha narancs
rőt héjából buggyanna ki, Fény, feketeséged,
s gonosz, nagy Kerub csönd szólt: nos, tudod-e még,
milyen volt ékszerszelence-testű feleséged?

Nem volt ez gúny… Csak, ahogy a szikla omlik,
ha rád tompa robajjal egész hegyfal leszakad.
Az utolsó légzés aritmiáján – ó,
Élet Ablaka, Szép Vers, elrejtetted magadat.